És mégis mozog a kánon?

Részletek

„…író leszek semmi más…” Irodalmi élet, irodalmiság és öntükröző eljárások a Jókai-szövegekben, Tempevölgy Könyvek, Balatonfüred, 2015

Surányi Beáta 1989-ben született jelenleg az ELTE Késő romantikus és kora modern magyar irodalom programjának doktorandusza, disszertációját Jókai novelláiról írja. A FISZ tagja. 

A 2014 decemberében megrendezett balatonfüredi Jókai-konferencia szóban elhangzott kutatási eredményei egy mediális váltás következtében ezennel rögzültek: írott formájuk nyomtatásba került. „…író leszek semmi más…” címmel jelent meg a Tempevölgy könyvek legújabb, Jókaira koncentráló kötete, Irodalmi élet, irodalmiság és öntükröző eljárások a Jókai-szövegekben alcímmel. A könyv írásai tehát épp ennek a mediális váltásnak eredményét, az írásosságot, annak közegeit illetve a befogadás kulturális viszonylatait vizsgálják, egyrészt e szempontok felől interpretálva a szövegeket, másrészt viszont azt emelve ki, a szövegek maguk miként értelmezik e szempontokat.

A Hansági Ágnes és Hermann Zoltán által szerkesztett tanulmánykötetben – miként ezt az Előszóban is olvashatjuk – előtérbe kerülnek a Jókai-kutatás során eddig mellőzött műfajok (dráma, novella, verses epika) illetve a kánont tekintve periférikus regények is. A tanulmányok harmadik csoportja pedig a szakirodalom által bőséggel tárgyalt regények értelmezését azzal gazdagítja, hogy új szempontokat kínál e szövegek újraolvasásához. Ezen elmozdulások érdekes és egyben jelzés értékű eredménye, hogy több tanulmány is koncentrál azonos írásokra: az Egy ember, aki mindent tud, a Politikai divatok, A jövő század regénye és az Eppur si muove! is többször kerül az értelmezések középpontjába.

Külön figyelmet érdemel, hogy a tanulmánykötet szövegei nagy figyelmet fordítanak a kánont alakító okokra: a centralizált regényeknek milyen értékeit hangsúlyozza a recepció, vagy hogyan lapulhatott az OSZK tárnáinak mélyén Jókai Életem című munkája. Így voltaképp megállapítható, hogy a kötet egésze azt a napjainkban igen aktuális kérdést teszi fel, hogyan viszonyul egymáshoz az irodalom és a társadalom, milyen szerep jut egyik közegében a másiknak? A könyv szövegei ezt a recepció felől s a Jókai-írások nyújtotta válaszai felől egyaránt értelmezik.

Ujvári Hedvig tanulmányában mindezeknek megfelelően kerül sor a szakirodalom által eddig nem sokat tárgyalt két dráma, Az arany ember és a Könyves Kálmán bécsi és budapesti fogadtatásának vizsgálatára, számolva a tér és fordítás áttételeinek kölcsönhatásaival. A fordítás ugyanis két műnem között is történt: regény és dráma között. A kutatás ezzel kapcsolatban Adolf Silberstein észrevételeire koncentrál, aki szerint a regény egyszerűen materialitásánál, azaz terjedelménél fogva nem alkalmas a színpadra. Tehát a befogadhatóság kérdése a szöveg anyagának tekintetében alakul, ahogyan ezt az olvasó a kötet más tanulmányai esetében is érzékelheti. A drámákra koncentráló szöveg erre érzékenyen idézi is Silbersteintől, hogy az anyaggal való küzdelem áll a dráma nehézkes szerkezetének hátterében. Ezzel szemben Fried István szövege éppen ennek az iránynak a fordítottját vizsgálja: hogyan szivároghat a végzetdráma egy elbeszélésbe, kétségbe vonván az átjárhatatlanságot az irodalomnak e két formája között. A Bécsben sikerrel bemutatott drámákhoz képest teljesen más esetet képvisel egy verses önéletrajz, ez a darab ugyanis még a hazai kutatók figyelmét is elkerülte. Török Zsuzsa tanulmánya rámutat: az önéletírás kulturális hagyományából építkező Életem kiesése a Jókai-korpusz vizsgálatából épp életrajzi vonatkozások mentén értelmezhető: a környezete kritikusan szemlélte Bellával kötött házasságát, s életének e szakaszát mikszáthi „alkony” metafora felől értelmezték, vagy inkább ignorálták. Ez egyfajta lélektani váddal társult, aggkori elmegyengülésre és szexuális erotomániára hivatkozva kívánták az író döntéseinek hitelét megkérdőjelezni.

Több tanulmány is prezentálja: nem csak az írót, karaktereit is érinti ez a vád, ugyanis több regényének értékelését határozza meg a lélektani hitelesség kifogásolása. Míg Vaderna Gábor írásában a Sárga rózsával kapcsolatban arról olvashatunk, hogy a hitelesnek talált lélektani indoklás vezetett a regény sikeréhez, addig Gyimesi Emese A lőcsei fehér asszonyról szóló értelmezése a regény perifériára szorulását épp abban látja, hogy a lélektani aspektust nem találták eléggé kidolgozottnak és hitelesnek. A recepció pozitív vagy negatív hangoltsága tehát annak megfelelően alakult, hogy az értelmező közösség elfogadja-e szerződésszerűen az irodalmi mű hitelességét. Hansági Ágnes szövegében, az Egy ember aki mindent tud című mű szereplőinek értelmezése során fontos szerep jut e kérdésnek: a regény a dilettáns alakját kidolgozva mozgósít egy olyan típusú befogadót, aki mindent elhisz, amit nyomtatva lát. A szakirodalomból az derül ki, hogy a hitelesség egyik feltétele a valószerűség kritériuma. A tanulmányok rámutatnak: A Sárga rózsát valószerűnek ítélő olvasók ennek a feltételnek a teljesülését egy térbeli azonosságban látják (a puszta), míg az időbeliséget (hogy másik korban játszódik) figyelmen kívül hagyják, és A lőcsei fehér asszonyban is azért találták mind a lélekrajzokat, mind a történeti szempontot hiteltelennek, mert ezeket egymástól elkülönítve vizsgálták, a kort, azaz a mű időbeli elhelyezését csak háttérnek, díszletnek minősítve. Hogy az itt felvetett problémák más művek értelmezése során is produktívak, jól jelzi Margócsy István tanulmányában az Eppur si muove! Szauder-féle megközelítésmód kritikája, miszerint: ”megfeledkezik arról, hogy a regényben tényleges történelmi ábrázolással semmilyen szinten nem találkozunk.”  A regény értelmezése mindezt meggyőzően támasztja alá, ugyanakkor felhívja rá a figyelmünk, hogy a regényhez utólag írt előszó erőteljesen igyekszik saját hiteléről meggyőzni olvasóját, a regény és a történelem kettőse között lebegtetve az alkotást. Hitelessége hangsúlyozásának egyben anyagi vonzatai is vannak, Hites Sándor egyedi szempontokat mozgósító, pénzről szóló tanulmánya arra hívja fel a figyelmünket, hogy a hitelesség kérdése több szinten működött (metaforaként is), és Jókai irodalmi hitelével mint a megélhetés biztosítékával is számolt.

Az Eppur si muove előszaván túl két tanulmány, Hermann Zoltán és Török Lajos szövege is a Politikai divatok paratextusaira fókuszál. A kettő közül Török Lajos szövege leginkább az utószóra és a keletkezéstörténetre koncentrál, és azt a kérdéskört járja körbe, hogyan játszik el a szöveg a saját cenzúrájának hangsúlyozásával és hogy mindez hogyan próbálja a háttérben manipulálni befogadóját, ugyanis „az Utóhang sztorija kissé sántít.” Hogy Jókai hogyan kívánta műveinek befogadását alakítani, azt az Egy ember, aki mindent tud című regényt flaubert-i viszonylatokban vizsgáló, már említett tanulmány példáján is jól érzékelhető: Jókai ezt a szövegét a regények közé kívánta elhelyezni, de akarata ellenére végül a novellák között kötött ki, amelynek vonzata nem is maradt el, a mű nem került a kánon középpontjába. A valószerűség hitelének számonkéréséhez, egy irányadó befogadói attitűd megjelöléséhez kapcsolható a Politikai divatok előszavának mese fogalma is, amelyre Hermann Zoltán szövegének citátuma hívja fel a figyelmünk: „lesz belőle mese.”

A „mesei” jelző intenzíven átszövi Jókai-recepcióját, így szükségszerű, hogy a kötetben is többször említést nyer. A tanulmányok ugyanakkor innovatív módon nem a valóságnak ellentmondóként értelmezik ezt, hanem afelől közelítik meg Jókai nagy mesemondói címkéjét, hogy az írott korpusz a befogadás során hogyan válik hanggá, hiszen a mesének alapvetően az oralitásban lelhetőek fel a gyökerei. A próza beszélt nyelvhez való szoros kötődését jelzi az is, amit Fried István tanulmányában olvashatunk a Párbaj Istennel című elbeszélésnek a forrásanyagával kapcsolatban, miszerint forrásai az anekdotagyűjteményekben, a diákfolklórban, temetésre készült füzetekben és a közköltészetben keresendőek. Különösen szembetűnő a hangzó nyelv hatása a „mesei sémákra” épülő novellák esetében, amelyekről a kötetben részletesen Szilágyi Márton írt. Egy-egy novella azonban több értelmezésnek is a célpontja lesz, és több tanulmány is előtérbe helyezi a szépirodalmi szövegek szubvokalizációját. Az írásból felhangzó beszéd jelentőségét jól jelzi, hogy a beszédaktusok különféle formái, a nyelv performatív erejének tapasztalatai az egész kötet behálózzák: az árulás, az ígéret, a hazugság vagy éppen a házassági eskü alakváltozataiban.

Az írás tehát rá van utalva az olvasói hangadásra, ez már rég nem újdonság. De mi történik akkor, ha az írást nem olvassák? Különösen aktuális kérdés ez a napjainkban, a vizuális ingerek, a 4D-s és IMAX mozik látványélményének korszakában, a felgyorsult információáramlásban. Ez utóbbi vezet ugyanis oda, amiről Szajbély Mihály szövege is beszámol: olvasóprogramokkal olvasunk, lemondva a szöveg hangjainak meghallásáról. Ehhez hasonló helyzettel Jókai szövegeiben is szembesülhetünk, Steinmacher Kornélia írásából arról értesülhetünk, hogy az asztaltáncoltatás divatja részben azért válik elterjedté, mert „minden más lehetőségnél gyorsabb és hitelesebb információszerzést” ígért. Ugyanakkor a regényben a gyorsíró eszközzé váló, az élőbeszéd tempóját követni tudó pszichográf által a szeánsznak épp egyik lényegi eleme, a várakozás izgalma vész el. A technikai fejlődésnek köszönhető gyorsírás – miként azt Eisemann György kiemeli – A jövő század regényében hasonlóan negatív jövőképet sugall: az olvashatatlan pöttyökké váló műalkotásokon keresztül az út egy a kivégzést felgyorsító szerkezethez vezet. A vértől vöröslő szökőkút legalább annyira a látásra kíván hatni, miként a pontokká váló vers is csak mint kép értelmezhető.

A tanulmánykötet pixeleket láthatóvá tévő borítója és az Előszó utalása a mediális robbanásra előrejelzik, hogy a kötet interpretáció mindezt nem hagyják figyelmen kívül, ugyanis írás és vizualitás kölcsönhatásai új irányokat adnak a Jókai-művek olvashatóságának. Már ha olvassuk őket. Az Eppur si muove!-ra koncentráló két tanulmány rámutat: a műben az „az irodalomnak nem esztétikai funkciója emeltetik ki, Jenőy műveit nem olvassa senki, […] recepciójuk híján nem csak esztétikai funkciójuk, hanem referenciális funkciójuk is elrejtőzik.” (Margócsy István). Az irodalom tehát „testetlen kísértetként akarja magát képviseltetni Magyarországon, a benne rejtett eszmék szellemjárásaként.” (Eisemann György) Társadalomnak és irodalomnak ezen relációja a bölcsészettudományok számára ígéretesen hangozhat: még ha senki se olvassa például Jókait, vagy a róla írt tanulmánykötetet, még úgy is képes hatni, a társadalmi szerepe az irodalomnak még úgy sem elhanyagolható. Ilyen esetben hasonló a hatásmechanizmusa a pénzről a tanulmánykötetben olvasottakhoz: amíg a társadalom hitelt ad neki, s közmegegyezés elismeri érvényét, addig „igazából mindegy is, hogy van-e arany vagy bármi a trezorban.” (Hites Sándor). Ugyanakkor ahogyan A jövő század regénye utópiájának felfedezett üres széfje és Jókai anyjának írt leve is jelzi, ez az állapot (a semmire hagyatkozás) nem tartható fent sokáig. Mindez akkor működőképes tehát, ha az irodalmi alkotásokat és az irodalomról szóló tanulmányköteteket továbbra is olvassuk, mert – megjegyzendő: miként a pénz is – az irodalom „olvasást igényel.” Az elhangzott előadások írásos változatát tehát olvasnunk kell, hogy ezáltal újra az oralitás közegébe kerülve hatással legyenek az irodalomértésünkre. Ez a kötet pedig izgalmas szempontrendszerével, eddig figyelmen kívül eső művek olvasatával és a kánonközeli művek újraolvasási lehetőségeivel mintegy olvastatja magát, s ami még ennél is fontosabb: olvastatja Jókait. Azzal pedig, hogy olyan művekre vetül a fény, amelyek eddig elkerülték a Jókai-recepció figyelmét, megindulhat a kanonizációnak egy olyan elmozdulása, amely nem A kőszívű ember fiait akarja általános iskolásokkal végigszenvedtetni, s amely Jókait egy szélesebb olvasóközönség számára is befogadhatóvá teszi.