Képzelt riport – hogy fesztivál volt: Konyha 5. lemezpremier

Részletek

Írta: Haász János

Széles autók, széles utak, San Francisco fényei a mecseki szerpentin felett. Egy album, amibe belehalljuk magunkat, egy lemezbemutató novellafüzér, amelyben megelevenedtek egy nem is volt nyár emlékei. Haász János írásai Déry Tibor- és Szepesi Mátyás-vendégszövegekkel.

SAN FRANCISCO

Te dudáltál? Ki dudált? Hagyd a dumát! Végre úton.

Hogy volt ez a nyár, emlékszel.

Hogy volt ez a nyár?

Hogy nem így volt? Hogyne így lett volna. Csak így lehetett.

Széles országutakon száguldottál délnek. Hogy ott lesz a Matyi, a Márkó, a Dani és mindenki. Hogy sátrat állítotok, ahol világok születnek néhány szavas beszélgetésekből, ahol világok pusztulnak egyetlen elhallgatásból.

Széles autókban széles utakon. Nézd, a hegyek, nézd, esőfelhők, összeérnek, hol végződik a föld, hol kezdődik az ég.

Széles országutak, hullámzó táj. Milyen szerpentineken kanyarognak el egymás mellett az életek.

Az országút dallama, a fúvósok kívülről fújják a hepehupákat. Hullámoztok a tájban, a fejeket ritmusra rázzák a kottákból építkező kátyúk. Széles autónk ülésein széles mosolyok. Rázkódtok a nevetéstől.

Széles országutak, nézd a hegyek egész közel jöttek, ha kicsit megnyújtózol, szerpentinekről lecsorgó napfénybe márthatod a kezed.

Ezek a szerpentinek, mintha San Francisco. Az elhasznált rugózáson ringatóztok, mint krimikben a hajónyi oldtimerek. Ezek a szerpentinek, mintha San Francisco. Ezek a dallamok, mintha New Orleans.

Előttetek tó, a lejtőn gyorsítasz, a dallamba beledúdolod a kitalált szövegeidet, tattam tiriri tattaram, és most már összetartozunk, tattam tiriri tattaram, bosszúsan vállat rándítunk, tattam tiriri tattaram, nevezz Józsefnek, itt vagyunk! Kézifékes visszafordulás a valóságba.

MELLETTED NEVETEK

Valahol otthon kell lenni. Kell, hogy legyen egy helyünk, egy fix pont az állandó mozgásban lévőknek. Nem változol, csak azt hiszed.

Nézd, sátorhely. Sátrat verni. Letelepedni.

Nézd, lányok. Sátorrudak a kezükben, tanácstalanság a tekintetükben.

Sziasztok, kellene mondanod, és hogy segítünk felállítani, kacsintások a hangsúlyban, kikacsintások a mondatok mögül, bele a hátizsákjában homályos utalásokat cipelő éjszakába. Matracok kerülnek elő, párnák és takarók, leplezetlen zavarok.

Valahol lenni kell. Időtálló otthonná rakni össze a pillanatokat, impregnált sátorponyvát húzni a lelkekre. Biztos kövekkel ellensúlyozni a szélviharokat.

Sziasztok, kellene mondani. A szemekben ritmusra táncolnak a válaszok.

Kampókat verni a földbe. Egymás mellett lecövekelni. A parkolóban szétgurulnak a teliholdtól megfestett sátorrudak, vékony gumikon rángatózik a türelem.

Rendetlenül lecövekelt sátrak, rendezetlen álmok. Kibújsz belőlük, poros cipőiddel nem koszoljuk be a megtisztított hangulatot.

Valahol otthon kell lenni. Sátrat venni. Nem menni tovább. Megragadni az időben, egyetlen másodperccel arrébb mozdulni, és ott maradni végig abban a láthatatlan, el nem múlóban.

Nézd, sátorhely. Szétguruló fémrudak vagytok. Megmossátok az időt, és ha már kellően tiszta, apró falatokat törtök belőle.

VELETEK JÖTTEM

Mi ez a zaj?

Indulás a túlpartra. Tóparton csattogó talpak, betonon csikorgó abroncsok, vánszorgás, meglóduló sorok. Kiúttalanságok keresztezik egymást.

Hol van a helyed a nap alatt? Kikkel vagy? Arra indulsz, ahol azok vannak, akik kidobtak mindent a múltból.

Mi lenne, ha most otthon ülnél? Zárt terek, leeresztett redőnyök, a város kihalt, az aszfalt cseppfolyóssá válik magányában. Mindenki otthon.

Maradj otthon, maradj magadnak.

A lejtő aljánál mindig van lejjebb. Csikorgó abroncsok, vánszorgás, meglóduló sorok.

Felgyorsított száztízre, húszra, egy pillanattal később a másik is. Az álmodban se zavarjon, mondta a lány, hogy egy úriembernek az ölében ülök. Az úriember a férjem, de ha te feleségül veszel, elválok tőle.

Félrelökni a könyvet, az újságokat. Mi ez a zaj? Belőled áramlik szét.

Hol vagy? Autó hozott ide vagy a képzelet?

Egy lány begombolatlan piros blúza szétlebbent a szélben, meztelen mellei fölött. Oszlopban haladó kocsik áramlottak át a nagy kaliforniai síkságon. Zúgtak. A széles mecseki lankákon feladják a hősök.

A mozdonyok szakadatlanul fütyültek, az autópálya egész hosszában diadalmasan visszadudált. Az ország boldog volt.

Félrelökni a könyvet, az újságpapírral ablakot tisztítani, kiengedni a gondolatokat a szabadba.

Mi ez a zaj? Mi ez a dal? Kié?

Fotelforradalmárok vagyunk, együtt ábrándozzuk át magunkat egy nem magára hagyott világba.

MÁS, VILÁG

Egy domboldalon ültünk. A nagyszínpad előtt ültünk az utolsó koncertek után, az első koncertek előtt. A tóparton ültünk, a vízen szétszóródó holdfény rajzolt árnyékokat az arcodra. Meséltél, nagyokat kortyoltam, visszaváltható műanyag pohárból ittam a szavaidat. Végigmeséltél évtizednyi bulizást, két évtizednyi bulizást. Wigwam, West Balkán, Zöld Pardon, diákélet, majd diákéletként folytatódó nagybetűs, sok kisbetűssel. Nevettél, ahogy meséltél a barátnődről, aki ételmérgezést kapott a gírosztól, de azt hitték, részeg, ahogy végighányta egy koncert első sorát, szekusok támadtak rá, és te, aki tényleg részeg voltál, te próbáltad megoldani a helyzetet, míg el nem szivárogtatok onnan valahogy.

Amikor szétroppant a kezemben a műanyag visszaváltható, és eláztatta a pólót, amit azért vettem, mert előtte bőrig áztunk, és mégis legyen rajtunk valami száraz, akkor is nevettél. A szád sarkába szemtelen ráncok tolultak, milyen csúnya, ráncos öregasszony leszel, jutott eszembe. És hogy mennyire jó lenne egy ilyen csúnya, ráncos öregasszonyt szeretni majd, amikor már csúnya, ráncos öregember leszek. Csak néztelek.

Néztem utánad akkor is, amikor elindultál, a világegyetem pulzálásának ritmusában hullámzó lépteiddel. Néztem utánad, ahogy elsétáltál inni, ahogy kisétáltál a nevetésekből, a nagyszínpaddal szembeni domboldalról, a tópartról, ahogy elszivárogtál a sűrűsödő csöndben, elszivárogtál, mint a szétroppant visszaválthatóból az utolsó kortyok, néztem utánad, ahogy a sűrűsödő sötét, mint egy más világba vezető ajtó, rád zárult. Esőcseppek folytak utána, de fölfelé, nem lefelé. Hogy találok meg egy főt a százezer között?

KIKÖVET

Nem, arról nem maradhatsz le. Meg kell örökítened.

Agyadban egymást váltják a szikrázó pixelek. Betűkből, számokból állnak össze zsákutcába vezető információk.

Semmiről le nem maradni. Csak az van, ami holnapra megmarad voltnak. Pixelekbe zárt öröklét, nézd, mennyien néznek.

Csinálsz róla egy fényképet. Meg róla, meg róla. Csillámtetkós lányok, bajszos férfiak, maszkok és maszkulinok. Az önkívület üvöltése, a tetovált testek tánca. Kamerák, fényképezőgépek vándorolnak a kezedben. Gépvándorlás. Ezek itt a gótok, a hunok, az asztrogótok, a vizigótok, a vízivárosiak, kergetik egymást a kezedben a gépek, kergetik egymást agyadban a képek, helyszínekről helyszínekre sodródsz. A háttérben zenészek, tó, naplemente, vicces feliratok, csálén álló sátrak sziluettje, a napfény könyörtelen pengéi szétkaszabolják az érzékenyre állított pupillát.

Elmosódó pacák másznak elő a szürkületből, szélük hullámzik a basszusok erejétől. A valóság megmásíthatatlan tévutakon lopózik be az agyunkba.

Őt látod visszajönni, egyet a százezerből. Sosem látod visszajönni. Százezer szembogár sötétje vesz körül.

Csináltál róla egy képet. A háta mögött csak árnyék. A háttérben hegyek elmosódó hullámai, mint tétova tenger, félbetört vízfodor. A telód kamerája pocsék, mondod, párás volt a levegő, meg a szürkület, szóval a látási viszonyok. Érti, kérdezted, érti, felelte. Hogy azok a látási viszonyok, azok pocsékabbak nem is lehettek volna.

A képet megosztod Instán, Twitteren, Tumblr-en, kiteszed Pinterestre, még Facebookra is, hátha az anyukája meglátja. Hestegeled, megjelölöd a helyet, az időt. Hátha bekövet. Megmozgatsz minden követ. Megosztod mindenedet, amit róla tudsz.

A semmit.

Mintha itt se lennél. Mintha itt se lett volna. Pocsékok a látási viszonyok. És egyre pocsékabbak lesznek.

A látási viszonyok egyáltalán nem is voltak olyan pocsékok. Mert akkor legalább még láthattad.

HAJNALI HÁZTETŐK

Egyenesen át, mint abban a filmben, ahol nem a halál volt a legrosszabb befejezés. Lepattognak rólad a simulékony hangulatok. Érzed a vájbot, kérdezi kedélyesen a sörszagú mámor, hátba veregetnek ismeretlenek, összekevertek valakivel.

Ki tudja.

Lehet, te vagy az a valaki, akit azok a mások ismernek. Ki tudja, ki vagy te. Ki tudja, ki ismer igazából. Kit ismerhetsz, kérdezi a Facebook. Magadat ismerheted, ezt kellene inkább kérdeznie.

Milyen jó lenne úgy látni magunkat, ahogy a felvett hangunkat visszahalljuk. Hátrébb lépni, mintha elveszett tárgy lennénk, vagy eltűnt személy, homályos, rosszul sikerült körözési kép, egy óvatlan, elkapott pillanat. Pocsék látási viszonyok.

Egy lépés távolságról ránézni arra, akiről azt gondoljuk, tudjuk, ki.

Amnézia. Delírium. Ficam az agytekervények között. Altatás. Maszk az arcodon.

Köhögsz, félrenyelsz. Félve mersz. Köhögsz. Hátba veregetnek. Lassulnak a mozdulatok.

Kibomló fekete lepedő az ég. Kibomló színes lepedők takarnak be a színpadok felől. A fények villódzását nem tudod követni. Pólódra pulóvert veszel, a harmatos fűben mezítláb osonsz.

Mindig egyenesen. Így lenne a legkönnyebb élni. Épp beleférni abba az életbe, amibe beleszabtad magad minden egyenesen át. Beleférni abba az életbe, kitölteni pattanásig, kifeszíteni a széleinél, mint a sátrak ponyváit, amikről lepereg az egyre kövérebb cseppekbe sűrűsödő hajnal.

A szomszéd sátorban olaszok egy kis vaskályhán konzerv hallevest főznek. Földön kúszik körülötted a füst. Fűbe zárt apró világok, morog a talpad alatt a kavics, cuppog körülötted a sár. A vécék megtelnek aromákkal, anorákba bújt a panoráma, párásodik a lehelet, kásásodnak a szavak.

Ki vagy te? Egyetlen kérdés, végtelen válasz. Anyagok és antianyagok, kérdések és válaszok Minden illatban és szagban, a fénysugarak minden egyes fotonjában, a sötétség minden egyes fotonhiányában más vagy.

Az az ember vagy, akit hátba veregetnek. Valakinek biztos te vagy a hazatalálás. Csak meg kell találnod őt.

Más menekülés nincs, mint ez a piszkos bódulat.

A LEGRÖVIDEBB NYÁR

Negyvenkettőezer-százkilencvenöt méter.

Hatvanezer-kettőszázhetvenkilenc lépés. Átlagos talajon, átlagos lépéshosszokkal. Egy átlagos felnőttnek.

Nem átlagos felnőtt vagy.

Jobb napjaidon hétezret lépsz. Négyezer-kilencszáz métert. Naponta egy órát.

Jobb napjaidon.

Nincsenek jobb napjaid.

Az első a legnehezebb. Kibújni a burokból, átszakítani a cipzárral magadra húzott burkot.

Talán egy barlangban lenne jó élni. Talán csak levelekből, gallyakból húzni magadra takarót. Sötét van, hűvös és biztonságos. Beleremegsz a hűvösbe. Beleremegsz a biztonságba.

Erő.

Erőt venni magadon.

Erő. Erő. Erő.

Az erő, a hatás, a tömeggel rendelkező test. Gyorsulás, állapotváltoztatás. Eredő erő.

Az állapotod fekvő. Fekvőpad. Fekvenyomás. Nyomod az ágyat. A szorongás nyomja az agyad. Minek annak ellenség, akinek olyan barátja van, mint önmaga.

Tömeggel rendelkező lélek. A gyengeség diadala. Eredő erőtlenség.

Sehová nem mész.

Negyvenkettőezer-százkilencvenöt meg nem tett méter. Hatvanezer-kettőszázhetvenkilenc meg nem tett lépés. Naponta egy meg nem tett óra.

Tudod, mit csináltál tavaly nyáron.

Otthon maradtál. Tartottad az antiszociális távolságot. Elképzelted, hogy ez egy másik.

Tudod, mit csináltál tavaly nyáron. Semmit se csináltál tavaly nyáron.

A legrövidebb nyáron.

MÉG CSAK SZAVAK

Reggel van, megint reggel, a sátor bejáratán át látod a vizesblokk felé áramló tömeget, fogkefék, vizes haj és kávéillat egyvelegéből áll össze a reggel. A vizes füvön csúszkál a gumipapucs, egy félmeztelen srác a vécé előtt táncol, afterafterafter pörög az agyában, vagy csak a feszítő kín, ki tudja, talán ő se tudja, mit tudunk mi magunkról, a legkevesebbet sem.

Reggel van, délelőtt van, délután van. Felgyorsul az idő. Nincs jelentése, nincs jelentősége. Telik. Az idő, az, hogy percek, hogy órák, mind csak szavak. Megváltani magunknak a holnapot, felváltani a jövőt azonnalra, mára, mostanra. Jobb ma egy verébtoll, mint holnap egy túzokrezervátum. Arcfestéses lányok, hajukban toll, kezükben repoharak, alkoholos filccel rajzolt ikonok, alkohol a pohár mindkét falán, hajukban toll, arcukon mosoly, fogaikban a boldogság előre nem látható évtizedei csillognak. Úgy dől a szájukból a szó, mint a felhúzott zsilip alól a víz, szünetet sem tartanak, lélegzetet sem vesznek, az áradat majdhogy el nem sodorta a nevetségesen vékonyka testeket.

Az áradat. Körülötted minden mozgásban, körülöttük minden mozgásban, te is mozgásban, ők is. Egyszerre meglódult a mindenség, mellettük mindenki más, ők is futnak, futsz te is, veszély elől vagy boldogság felé, nem tudod. Lépsz és szaladsz. Szaladsz le a lejtőn, mindig a lejtőn lefelé a legkönnyebb, szaladsz, a fű már nem vizes, göröngyök roppannak szét a lábad alatt, előtte a szakadék, előtted a nagyszínpad, göröngyök roppannak szét a basszus alatt, ritmusos lépésekkel veszed birtokba az első sort, a téged megillető helyet. Rohanás közben a fröccs az ingedre porladt, szétszóródott, majd összeáll nagy cseppekké, gondolod, és elképzeled, hogy az égből fröccseső esik, az énekes rátok locsol valamit, az égből fröccspára hull. Melletted az arcfestéses lányok. Táncolnak, behunyt szemmel ringatják magukat, hosszú hajuk lobog, mintha az is zenével volna töltve. Árad rájuk a zene, árad rátok a zene, mint a felhúzott zsilip alól a víz, az áradat majdhogy el nem sodor, a tánc csak sodródás ezzel az áradással, a szép reggel még szebb estét hoz.

Megtaláltad a legjobb helyet. Minden koncerten a legjobb helyet keresed, minden fesztiválon a legjobb helyet keresed, a tökéletes hangzást, a tökéletes élményt, keresed azt a pontot, az ideális pontot, ahol csak egy hang van, az a hang, ami egyszerre szól a te fejedből és a hangszórókból, csak egy hang van, csak egy élmény, csak egy impulzus, ahol a mindennapok kakofóniája letisztul, a 130 decibelt megközelítő hangerő ellenére egyetlen alig hallható hang ez. Megtaláltad a legjobb helyet, felváltottad azonnalra, mostra azt a ki tudja, milyen jövőt, megtaláltad azt a valakit, aki belőled egészet kerekít. Az arcfestéses lányok egyike már nem az arcfestéses lányok egyike, neve van, arca, szeme, nyaka, a repohara a te repoharad, a mosolya a te mosolyod. És úgy dől a szájából a csók, mint a felhúzott zsilip alól a víz, majdhogy el nem sodor.

MINDIG IDEBENT

Zenére aludtatok el, zenére ébredtek. Itt mindig szól a zene, a sátrad bejárata mintha minden színpad felé nyílna, mintha minden hangszóró felé nyílna, mintha tölcsérként ide vonzaná minden cd-lejátszó, mp3-lejátszó, spotify-lejátszó hangját, hordozható rádiókét, még a tóparti parkolókból az autósrádiók hangját is.

Fura álmod volt. Vagy van. Vajon most vagy ébren? Nézed, ahogy a sátor lapja felé fordul, összehúzza magát, mintha itt se lennél, vagy épphogy azért, nagyon is azért, mert itt vagy, de nem akarja, hogy itt legyél. Eszedbe jutnak a reggel a párnába temetett fejek, a reggel a fejekre húzott a takarók, a reggel a zuhanyzók falába vert fejek, a reggeli fal felé fordulások, a megbánás néma gesztusai, a megbánásé és szégyené.

Vajon most ébren vagy? Vajon most álmodsz? Melletted fekszik vagy egyedül vagy? Hogy újra feléd fordult, hogy mosolyog, hogy a takaréklángon eltöltött tavasz után, a takaréklángon eltöltött ki tudja, hány tavasz után ez a sátor most olyan, mint az otthon, ahol helyed van, és akivel helyed van. Ez most történik vagy álom arról, hogy történik, hogy történt, hogy mindig történni fog?

Ágyban fekszel vagy a földön, hálózsákban? Milyen ez az ágy? Miféle ez az álom? Úgy érzed, minden szegleted tele van boldogsággal, a sátor minden szeglete, a legsötétebb sarok is tele van boldogsággal. De a legsötétebb sarokban sosincs boldogság. Ott kilóg egy kis cérna, picit megpiszkálod, elkezded kihúzni, és a valóság szövedéke felfeslik, hogy is volt abban a versben?

De ez itt nem vers, ez itt a sátrad, húzod a cérnát, nem is cérna ez, hanem egy zsinór vagy műanyag vezeték, mint aprócska locsolócső egy legóban, húzod, mintha magadból húznád, fájdalom szúr beléd. Hangokat hallasz, olvastad ezt a szöveget, de mikor, nem tudod, azt sem, hogy ki írta, azt sem, hogy honnan jön.

Az eget s a földet, a fényt és a sötétet nézi merőn a bölcselő, térdig érő szempillái mögül, ülvén a válaszok és a feleletek legmagasabb fokán, melyek azonosak a kérdezés legmélyebb gödrével. Az elérhető felhőkön túl, melyeket akár felnyújtott mutatóujjával is megkavarhatna, ha megtalálná őket, az ég pályái megrakva termonukleáris őrtüzekkel, végig, az eszméletlenség határán is túl. A föld egyetlen szemgolyóvá válva nézi őket.

Te is termonukleáris őrtűz vagy, lángolsz, egyetlen forró szemgolyóvá válsz.

Hűvös kéz a homlokodon, a lány rád mosolyog, észre se vetted, hogy felébredt, már ha te ébren vagy, de ha ébren vagy, hogyan lehet, hogy a lány arca mégse a lány arca, hová tűnt róla csillámtetkó ragyogása, a szeme alatt karikák, a fáradtság karikái, de nem a boldog éjszakából kinőtt elégedett fáradtságé, ez az arca inkább a gíroszos lány arca, akinél tegnap ettél vagy tegnapelőtt, a gíroszos lányé, aki a valóságot lenyesegeti a nyársról, ezt mondtad neki, hogy te gíroszos lány, lenyesegeted és szétszórod köztünk a valóságot, máskor meg beletömöd a szánkba, hogy nyelni se tudjunk tőle, a gíroszos lány szeme volt ilyen karikás, a gíroszos lány arca volt ilyen komoly, nem nevetett, csak vágta a húsokat, megakadt a torkodon egy mócsingos falat, aztán félrenyelted a fröccsöt, a többiek röhögtek, az orrodon folyt vissza a szénsavas lé, marta a vékony nyálkahártyát, könnyeztél és köhögtél, azóta is borízűt köhögsz, vagy csak álmodtad azt is, nem is volt gíroszos lány, nem is volt orrodat maró fröccs, mi az álom, mi az élet, mi történik veled, és mi az, ami idebent?

A sátor üres. A hálózsák hideg. De az illata, az itt maradt, a teste nyoma itt maradt, itt van, mindig idebent. Visszacsukod a szemed, kinyitod a szemed. Valamikor álmodsz, valamikor ébren vagy. Egyetlen szemgolyó két oldala.

NAPJAINK LAPJAI

Megint esik. A korlátot támasztod, esőkabátos férfi kameráz.

A tömeg ritmusra rázza a fejét, de mintha ez a ritmus lassabb, kimértebb, kimerültebb lenne, mint amit az elmúlt napokban megszoktál. Nyári zápor, elfolyó festék. Folyamatában kell látni a dolgokat. Csak a maguk pillanatnyiságában látod a dolgokat. Töredékek, mint a Körös-parti homokban talált iszapdarabok.

Megint esik. Haza kell menni. Kellene most már egy otthon. Gyerekkorod. Az ablakon át a zuhogó esőt nézed. Most ment el. Most temettétek. Az eső szétfolyik az ablakon, a könnyed szétfolyik az arcodon, takonnyal keverve kenődik szét, rád szárad. Rászárad a fájdalom az arcodra. Rászárad a fájdalom az életedre. Megszáradnak majd a könnyek. Rád száradnak majd a könnyek.

Nézd, milyen üres minden. Nézd, milyen békés minden. Ez a sátorbelső, ez az esőkabát, ez a pulóver. Ami elszakadhatott, elszakadt, ami eltörhetett, eltört.

Egyedül, szemben üres sátrak, üres street foodos kocsik, a tegnapokra rászáradt zsíros mócsingok, már csak néhány üres fal. Az eső az elmúlásnak falaz. Az eső elhagyott repoharakat tölt meg, az eső szivárványszínben folyik szét az átázott plakátokon, az eső feketén folyik le az arcodon. Plakátmagányban ázó életek. Megritkult talpú térdzoknid elválik a cipőd talpától, majd újra hozzátapad. Megritkult talpú életed elválik ettől az Itt-től és ettől a Mosttól, már megint hol vagy, már megint hol van mindenki? Hazatérni jó, hazatérni jó lenne, de hol van a haza.

Permetként veri az arcodba a szél az esőt, hideg szúrások, hideglelés. Nem leled a helyedet, körbe-körbe forogsz, de mintha egyhelyben állnál, mintha a világ forogna körül. Ne félj, ne félj, sebeid mind begyógyítják. Milyen sebek? Milyen forgás? A szádba tódulnak az elmúlt napok.

Emlékszel, mi volt itt? Elragadtatott tekinteted végigjáratod a hatalmas tájon, melynek völgymedencéjében, ameddig szem ellát, tegnap még kis füstölgő tábortüzek parázslottak az éjszakában. Most sehol tábortüzek, sehol emberek, most mindent víz lep, mintha az úttest túloldalán a tó egyszer csak kikászálódott volna a medréből, és fittyet hányva a gravitációra, elindult volna felfelé, maga alá temetni a hegyoldalt.

A szádban már búvárpipa, nézd, mélyen vagy, milyen mélyen, már eltűnt minden út, minden sátor, ezen az úton már senki se jár, ezen az úton már senki nem kísér. Nagy a kísértés, hogy leszaladj róla, de érzed, valami visszatart. Milyen út ez, milyen táj, milyen mélységekben jársz? Szemed becsukod, kinyitod, a víz tompa szürkesége és fehér fény váltakozik, nem tudom, mikor melyiket látod.

Lassú, kimért ritmusok. Mélyre süllyedsz. Hazatérni jó. Vajon hazatérsz-e, vajon hazatértél-e?

MIRE VÁRSZ

 
Mire vársz? Mit dudálsz? Emlékszel, így indultunk. Hogy micsoda nyár volt, emlékszel.

Hogy volt ez a nyár.

Volt ez a nyár?

Széles országutak, széles száguldások, széles sávok. Szélessávok, mobilnet, információs szupersztráda, otthonba kényelmesítő szuperkényelem, szuperkátyúk. A telefonodban fakulnak a képek. A lelkedben fakulnak az emlékek.

Voltak ezek a képek? Voltak ezek az emlékek? Volt ez a nyár?

Mindenki pakol. A mindenség kipakol. Lábnyomokat hagyunk magunk után, mások lábnyomait keressük. A fű kinő, a fű felegyenesedik, a fű elrejt. A fű elrejti a fájdalmat.

Volt ez a nyár? Hazaindulunk belőle. A visszaúton a szív mindig nehéz.

A motorok egyenletes zúgása rákúszik az autópálya mentén egyenletesen gőzölgő nedves rétekre, tajtékozva körülölel egy-egy magányos tölgyfát.

Indulsz. Mire vársz, mire várnál?

Mind valószínűtlenebbé vált, hogy idejében elérsz a fesztivál nyitányára. Mind valószínűtlenebbé vált, hogy idejében elindulsz a fesztivál zárásáról.

Indulsz. Szemben a tömeggel. Valaki itt van, valakit nem hagyhatsz itt. Valaki itt volt, tudnod kell, itt van-e még. Kapaszkodsz még, de régen nem hiszel.

Mész szembe az árral, emberek áradata, a legtöbben fiatalok, tizen- meg huszonévesek, arcukon a fiatalság letörülhetetlen ragyogásával, melyet szörnyű jövőjük sem vakíthatott meg. Elhagyatott sátrak között keresed a lábnyomokat, amiket elfelejtett a rét, magányos, megüresedett színpadok között keresed a lábnyomokat, amiket elfelejtett a tér, az erdő fái között a senkivel bújócskázva keresed a lábnyomokat, amiket elfelejtett az idő.

Miért nem engeded el?

Tudtam, kár minden lépésért – mondta Beverley –, józan ésszel nem remélhető, hogy megtaláljam, még ha maga a Szentlélek fogná is a kezemet.

Kinyújtott kézzel ölelnéd magadhoz azt a lányt. Kinyújtott kézzel öleled magadhoz ezt a világot.

Van ez a világ?

Kisgyerek játszik benned. Kisgyerek szenved benned. Kisgyerek köhög benned, kisgyerek zokog benned. Elvették tőle a legfontosabbat. Elvették tőled a legfontosabbat. Van ez a világ, vagy csak elképzeled? Lázas képek kergetik egymást benned, ágy, asztal, infúziós állvány, fehér falak, kék falak, kék ég, zöld fű.

Volt ez a nyár? Valódi emlékek ezek? Vagy csak agyad játszotta el, lázálmoktól fűtve ezt a nyarat? Lehet, hogy csak vízió a valóság?

Kapaszkodsz még, de régen nem hiszel.

FÖLDREVALÓ

 
Ha valahol megszólalt volna, akár suttogva is, vagy elneveti magát a közelemben, a hangszórók bömbölésében is megismerem a suttogását vagy a nevetését. De mindig távollétemben nevetett, s mindig abban a résben suttogott, amelyből hiányoztam.

Olvasod ezeket a szavakat, hallgatod ezeket a szavakat. Ezeket a szavakat mormolod magadban, ezeket a szavakat ordítod fájdalmadban.

Minden résből és mindig. Soha nem tudtál ott lenni. És amikor ott lettél volna, amikor ott lehettél, amikor ott voltál, ő már nem volt ott. Mintha odébb csúsztak volna a világaitok. Utolérhetetlenül, mindig egyetlen lehelettel, egyetlen atomnyival odébb. Egy hatalmas örökkévalósággal odébb. Majdnem mindig elérted, de soha nem érted el. Mindig csak az árnyékával találkoztál, mindig csak a lábnyomára léptél, mindig csak az eltűnését tudtad megragadni.

Az árnyékát nem vitte el. Mintha az egész világod csak az ő árnyéka lenne. Mintha az egész világod az ő búvóhelye lenne, de ő mégis valahol máshol bújna el. Egy másik világban.

Elképzeled, hogy ez a világ és az a világ összeolvad.

Elképzeled, hogy nemcsak elképzelted. Hogy az a nyár, az volt. Hogy az a fesztivál, az volt. Hogy az a lány, az volt.

Hogy voltak a széles utakon a széles autók, hogy közel jöttek a hegyek. Hogy voltak a porba, sárba, földbe vert sátrak, vándorló otthonok egy mozgékony korban, hogy volt a szétlebbenő piros blúz, hogy voltak a száj sarkába toluló ráncok, hogy volt az elszivárgás, a hazatalálás, a gíroszosok, a csillámtetkósok, a félrenyelések, a gépvándorlások, a sörszagú mámorok. Hogy volt ez a nyár, hogy magad mögött hagytál egy egészet, egy igazi nyarat, egy igazi életet. Hogy a vízió volt a valóság, és a valóság csak az a lázálom, amibe a gépekre kötött testedből menekült ki az agyad, a lelked, a szíved.

Hogy volt a képzelt világ, hogy volt a képzelt fesztivál, hogy nemcsak képzelt volt a világ, nemcsak képzelt volt a fesztivál.

Elveszítetted.

Józseffel – mondta Beverley – körülbelül nyolc vagy kilenc év múlva véletlenül találkoztam az utcán. Elköltözött New Yorkból, s újra megházasodott. Ez így rendjén is volna. Magamra csak én maradtam az emlékeimmel, ez is rendjén van.

Elveszítetted azt a lányt, azt a nyarat. Egy képzelt fesztivál egyre apróbb darabokra hullott emlékei, ennyi maradt belőle.

Álmos, távoli hullám a múlt, minden sorban titkos alagút. Abba a másik világba vezető titkos alagút. Attól a másik világtól elzáró titkos alagút. Sose lesz már olyan, hogy te és ő. Már olyan se lesz, hogy te – aki ezután lesz, az már nem az, aki eddig volt.

Esik az eső, esik. Nem egy csöpp vagy a többi csöpp között, külön hullasz, egymagadban. Egymagadban, már magzattá válásod pillanatában magányra ítélve. Esik az eső, esik. A gerinced alatt víz csorog, a gerincvíz csorog. Esik az eső, esik. Esik, de fölfelé, nem lefelé. Hogy találsz meg egyvalakit a százezer között? Hogy találsz meg egyvalaki a végtelenbe zuhant világokban?

Fölfelé hulló eső vagy.

Haász János író, újságíró, az Index volt főszerkesztő-helyettese, a Telex szerkesztője, több antológia szerkesztője, az Élet és Irodalom Tarnói Gizella-díjasa. Legutóbbi kötete: Mire felnövünk.

A Konyha háromfős zenekar, amely 2012 óta ötödik lemezét jelenteti meg. Eklektikus műfajú, a rock, a pop és az alternatív zene határán egyensúlyozó dalaik – akárcsak egy valódi konyha – személyes térként működnek, amelyek észrevétlenül nyitják ki ajtajukat a megfelelő pillanatban, hogy a hallgató beléjük költözhessen, szeressen, sírjon vigadjon, elveszítse és megtalálja önmagát.