Neige Sinno (f. Kiss Kornélia): Nyomorult tigris

Részletek

Írta: Neige Sinno

Vajon egy ilyen kislány hogyan keltette fel egy férfi érdeklődését? Mit láthatott, amikor rám nézett? Mennyi erotika lehetett ebben a sebhelyes térdű kislányban, akinek még ki sem hullott az összes tejfoga, és aki képes volt órákat lesben állni, hogy délutánonként a forró köveken elkaphassa a gyíkokat?

(részlet)

A nimfácska portréja

Hogy szép voltam-e? Nem tudom. Mint minden nemierőszak-túlélőnek, nekem is nehezemre esik a fizikai kinézetemhez objektíven viszonyulnom. Csakhogy nem a mostani állapotról beszélünk, arról beszélünk, amikor gyerek voltam, úgyhogy képes vagyok erőfeszítést tenni a tárgyilagosság érdekében, és úgy nézni erre a kislányra, mintha nem én lettem volna. A fényképeken szőke kislány látható, hatalmas zöld szemmel, huncut mosollyal, örökké borzas fejjel, mint egy kis vadóc. A lányom tízéves, hasonlít rám. Nagyjából ilyen lehettem, koromhoz képest kicsi, vékony kar és láb, kismadármozdulatok. Ha jelmezt adtak volna rám, akár egy meséből is kiléphettem volna, Alice Csodaországban, Piroska, Aranyhaj, A kis gyufaáruslány. Egyébként is tudjuk, mi történik ezekkel az ártatlan, ugyanakkor nagyon furfangos kislányokkal, akik mindenbe beleütik az orrukat, amibe egyáltalán nem kellene.

Sokáig vékony voltam, és csontos. Mellem semmi, nőies formák semmi, érzékiség zéró. Serdülőként is elmaradtam a fejlődésben a barátnőimtől. Tizennégy-tizenöt évesen kezdtem menstruálni. Csendes voltam, és félénk, állandóan csak olvastam. Nagyon jól tanultam, talán túlságosan is, unatkoztam az órákon, úgyhogy zavartam a többieket. Egy osztályt átugrottam, de még ez sem volt elég, továbbra is szemtelen voltam az iskolában, duzzogtam, visszaszóltam a felnőtteknek. Az a fajta gyerek voltam, aki sosem elégszik meg a kérdéseire adott válaszokkal, tudásszomjtól hajtva egyfolytában csak ostromoltam a felnőtteket a kérdéseimmel, ami néha nagyon fárasztó volt. Használt ruhákban jártam, kordnadrágban, virágmintás blúzban, lötyögött rajtam a ruha, az öltözékemhez egyáltalán nem illő bőrbakancsnak köszönhetően pedig törékeny kis testem eléggé komikus hatást válthatott ki.

Vajon egy ilyen kislány hogyan keltette fel egy férfi érdeklődését? Mit láthatott, amikor rám nézett? Mennyi erotika lehetett ebben a sebhelyes térdű kislányban, akinek még ki sem hullott az összes tejfoga, és aki képes volt órákat lesben állni, hogy délutánonként a forró köveken elkaphassa a gyíkokat?

Az ártatlanságnak volt ekkora ereje, a legtisztább ártatlanságnak. És talán az hajtotta leginkább mostohaapámat, hogy ezt az ártatlanságot tönkre tudja tenni.

Emlékszem egy nagyon bizarr jelenetre a család egyik barátjával, egy festővel. Még nem voltam tízéves. Boulogne-­sur-Merben vakációztunk. Amikor korábban nálunk volt az Alpokban, készített rólam és a nővéremről egy szép festményt. Most az én portrémat szerette volna megfesteni. Emlékszem, hogy egyedül voltunk a műtermében. Kis kék pamutruha van rajtam. Ülök. Azt mondja, álljak fel. Majd visszafordul a vászonhoz. Vázlatokat készít. Aztán odamegy az ajtóhoz, kulcsra zárja, és azt mondja, vegyem le a bugyimat.

Tökéletesen emlékszem erre. De vajon tényleg megtörtént? Emlékszem, szinte kővé dermedve azt gondoltam magamban, ezt nem hiszem el, megint kezdődik. Nem tudom, később mi történt. Nem hinném, hogy hozzám ért. Egyszerűen csak festette tovább a portrémat, közben nem volt rajtam bugyi.

Kamaszkoromban fűzőt kellett hordanom, és ronda fém nyakmerevítőt, amit kendőkkel takargattam; aknés volt a bőröm, borzalmas zselézett frizuráim voltak, lyukas farmerekben és pólókban jártam, műanyag fülbevalókat hordtam. Mégis tetszettem a férfiaknak. Azt hiszem, kihívást jelentettem nekik. Szabad gyerekkoromból megőriztem egyfajta büszke kiállást, amire csak ráerősített a mindennapos abúzusokkal szembeni folyamatos ellenállásom. Vajon a kihívó viselkedés kiválthat vágyakozást? Nem tudom. Emlékszem néhány apuka pillantására, akiknél bébiszitter voltam, és néhány tanárom pillantására is. Vajon azt érezték, hogy esélyük lehet nálam, mert leolvasták az arcomról, hogy már csináltam másik férfival, méghozzá az ő korosztályukból? Provokáltam volna őket? Talán inkább csak próbáltam megérteni valamit. A hatalmas sebezhetőségem valószínűleg nyilvánvaló volt számukra, és mindenki más számára is. Ha valami történt volna velem, senki sem kelt volna a védelmemre. Azt hiszem, ezeket a dolgokat érezhették. És mindennek az ellenkezője is igaz, vagyis ha az ember biztonságban érzi magát, ha tudja, hogy nem hagyják el, akkor nem válhat könnyedén zsákmánnyá. Persze nem vagyok ebben teljesen biztos, ezek csak amolyan feltevések. Az viszont biztos, hogy nagyon gyakran éreztem magam zsákmányhelyzetben. Viszont ha egyszer megláttam azt a bizonyos pillantást, majdnem mindig sikerült elmenekülnöm. Soha semmi nem történt. Egyik férfival sem feküdtem le, kivéve a kulturális központ gyerekfelügyelőjét, aki abban a kisvárosban vigyázott egy gyerekcsoportra, ahol felső tagozatba jártam.

Az év végi kiránduláson történt, amit hónapokon át szerveztek. Én tizennégy voltam, ő harmincöt. Az egész csoportot átjárta egyfajta szexuális és szerelmi energia. Tízen lehettünk, Marokkóban begyűjtöttünk még néhány gyereket, akik a családjaiknál nyaraltak. Együtt sétálgattunk, megosztottuk a bizalmas dolgainkat, csókolóztunk. A marokkóiak között volt egy velem egykorú kis szerelmem, állandóan fogta a kezem a bazárokban. A gyerekfelügyelő bizonyos keretek között meghagyta a szabadságunkat, de persze közben vigyázott ránk. Hagyta, hogy felfedezhessük a kamaszkori szenvedélyt, miközben nem sodródtunk veszélybe. Jó fej volt. Mindig gúnyolódtunk rajta, amikor a buszban azon erőlködött, hogy másfajta zenét hallgassunk. Barbarát és Cabrelt szerette, mi pedig reggae-t és rapet akartunk hallgatni. Talán én is provokáltam egy kicsit, vagy egész egyszerűen ő is részt akart venni a játékban, mintha csak közénk tartozna, pedig semmi helye nem volt ott. Emlékszem, igyekeztem kedvesen ellenállni neki. Aztán egy idő múlva arra gondoltam, na jó, hadd csinálja, akkor végre megtörténik, és utána békén hagy. De vajon tényleg így volt? Nem vagyok biztos benne. Ezzel kapcsolatban nem volt peres eljárás, amelynek során a férfi kifejthette volna a saját nézőpontját. Egyébként szerencsésen megúszta a dolgot. Azt mondta, őrülten szerelmes belém, és hogy újra látni akar. Én pedig az akkori tömör stílusomban közöltem vele, hogy oké, hagyjon lógva, amint vége az utazásnak, ennek is vége van közöttünk. Írni akart nekem. Egyértelműen megtiltottam. Azért csak írt. A levelei természetesen nem közvetlenül az én kezemben landoltak, úgyhogy mostohaapám tudomást szerzett az afférunkról. Nagyon dühös lett. Anyám jelenlétében odarendelt magához (kedves olvasóim, képzeljék el, micsoda képtelen jelenet volt ez, mi hárman, mint valami bizalmas tanácskozáson, arról döntünk, hogyan is kellene engem megvédeni és megbüntetni, főképpen pedig hogyan kellene a gyerekfelügyelőt megbüntetni), és elhatároztuk (vagyis mostohaapám határozta el, anyámmal csak beleegyeztünk), hogy ő majd elmegy a férfihoz, és megfenyegeti, hogy „kiskorú veszélyeztetése” miatt feljelenti, hacsak a férfi ott helyben meg nem ígéri, hogy semmilyen formában nem lép kapcsolatba velem, és azonmód fel nem mond a kulturális központban. Nem voltam jelen, amikor találkoztak, de abban biztos vagyok, hogy mostohaapám a lehető legerélyesebben fellépve megfenyegette a férfit, miközben egy csipetnyit sem fogta fel a helyzet iróniáját. Talán még azt is gondolta, hogy ő itt most törvényes kötelességét teljesítve megvéd engem egy veszélyes liliomtipró züllött manővereitől. Mérges voltam magamra, amiért a pasas miat­tam elveszíti az állását. De saját magát keverte ekkora bajba. Hiszen én megmondtam neki, hogy ne írjon.

A gyerekfelügyelővel történt eset után mostohaapám négyszemközt nekem esett. Miért ez a férfi, és miért nem én? Miért akartad egy másik férfival, engem pedig miért utasítasz el? Hosszasan sírt. Szerette volna, ha megvigasztalom, ha csinálok vagy mondok valamit, amivel meg tudom vigasztalni. Én meg csak néztem szótlanul, ahogy sír, nem éreztem semmit, sem együttérzést, sem győzelmi mámort, semmit a világon. Csak azt vártam, hogy vége legyen.

Neige Sinno francia író, műfordító, egyetemi oktató. Franciaországban született, amerikai irodalmat tanult az Egyesült Államokban és Mexikóban, az elmúlt húsz évben Mexikóban élt. Nyomorult tigris című, 2023-ban megjelent könyve számos irodalmi díjat elnyert, és az év kiadói szenzációja lett. A könyv magyarul a Park Kiadó gondozásában jelenik meg júniusban, ezen a linken előrendelhető.

Kiss Kornélia műfordító, többek között Albert Camus, Hélène Berr, Maylis de Kerangal és Yasmina Reza fordítója.