Juli Zeh (f. Nádori Lídia): Nem egyezkedő tárgyalás

Részletek

Írta: Juli Zeh

De nem tudja, mi a helyes válasz, és ettől a körül­ménytől annyira megijed, mintha ebben a pillanatban tűnne fel neki először, hogy valami alapvetően megválto­zott az életében. Mia világában ugyanis minden kérdésre létezett válasz, pontosabban kérdésenként csak egy helyes válasz létezett. Ami viszont nem létezett: olyan helyzetek, amikor úgy érezte, meleg víz lötyög a fejében.

(regényrészlet)

Fekete talárjában Sophie kissé úgy fest, mint egy apáca, csak fityula nélkül. Kénytelen volt hozzászokni. Ha a fene­ke alá teszi a törvénykönyvet, akkor legalább nem úgy fest, mint egy olyan apáca, akinek túl magasan van az asztallap.

A bíróság épületének bútorzata még mindig a nagy­darab férfi kollégákra van szabva. Az ergonómiai irányel­vek betartását tekintve sem fedezhető fel benne semmi következetesség. Néha, bár tényleg ritkán, Sophie utálja a foglalkozását.

Bell ma sovány és ideges, mintha lazán egymáshoz kapcsolódó csontok halmaza mozogna a talár alatt, a ma­gánérdek képviselője pedig civil ruhában, egyedüli ven­dégként ül a látogatóknak fenntartott székek egyikén. Ki­bámul az ablakon, mint akinek az egészhez semmi köze.

A jegyzőkönyvvezető az új frizurájával úgy néz ki, mint a saját nagyanyja. Megfogja Mia karját, és leolvassa a chi­pet, amely, mint minden polgár esetében, a bicepsz kö­zepén van elhelyezve a bőr alatt. Sophie a szájába permetez a garatspray-vel, megállapítja, hogy a per minden részt­vevője jelen van, és e szavakkal nyitja meg a tárgyalást:

– Mondja, maga hülyének néz engem?

– Nem, bírónő – feleli Mia rezzenéstelen arccal.

– Két nappal ezelőtt megígért nekem valamit. Emlék­szik?

– Igen, bírónő.

– És azt tudja, miért van ma itt?

– Toxikus anyagokkal való visszaélés – szól közbe Bell államügyész. – Az Egészségügyi Rendtartás 124. paragra­fusa alapján bűncselekménynek minősül.

Sophie két kézzel a bírói pulpitusra támaszkodik, és dühösen méregeti Miát.

– Ez már nem egyezkedő tárgyalás – szűri fogai közt a szót. – Nem tisztázó beszélgetés. És nem is meghallgatás. Ez itt, Frau Holl, egy büntetőtárgyalás.

Most egy szempillantásnál hosszabb ideig látható Sophie arcán a düh. Nem illik a szőke lófarokhoz. Mia hallgat.

– Mit beszéltünk meg tegnapelőtt?

Mia hallgat.

– Ostobának tart? Azt hiszi, játszadozhat velem? Frau Holl! Válaszoljon!

Mia megpróbál válaszolni. Felnéz, tüdeje megtelik le­vegővel, kinyitja a száját. Már csak ennek a kedves Sophie-nak a kedvéért is szeretné megadni a kérdésre a helyes választ. De nem tudja, mi a helyes válasz, és ettől a körül­ménytől annyira megijed, mintha ebben a pillanatban tűnne fel neki először, hogy valami alapvetően megválto­zott az életében. Mia világában ugyanis minden kérdésre létezett válasz, pontosabban kérdésenként csak egy helyes válasz létezett. Ami viszont nem létezett: olyan helyzetek, amikor úgy érezte, meleg víz lötyög a fejében.

– Moritz – kezdi, és a hangját mintha a terem túlsó vé­géből hallaná – egyszer elmagyarázta, hogy ha elszívunk egy cigarettát, az olyan, mint az időutazás. Olyan terekbe repíti, ahol… szabadnak érzi magát.

– Bírónő! – szól közbe Bell. – Kérem ezt a közlést fel­venni a vádlott személyi aktájába.

– Elutasítom – mondja Sophie. – Hagyja, hogy a vád­lott végigmondja.

– Bírónő – szól Bell, azzal a gúnyos vigyorral, amit már a szemináriumokon is Sophie-nak tartogatott –, ugye nem fogunk itt eltérni az Egészségügyi Perrendtartástól?

– Semmiféleképpen – vágja rá Sophie. – Olyannyira nem, hogy ha még egyszer félbeszakítja a vádlott meghall­gatását, az Egészségügyi Perrendtartás 12. paragrafusa alapján figyelmeztetésben fogom részesíteni.

Bell úgy szorítja össze az ajkát, mint aki keserűbe hara­pott, de udvariasságból nem meri kiköpni.

Sophie a nyakát masszírozva biccent Mia felé, hogy folytassa.

– Itt van ez a szükséglet, hogy közel legyek hozzá – mond­ja Mia. – Mintha a halál csak egy kerítés lenne az emberek között, aminek a lebontásához elég ismerni pár trükköt. Látom Moritzot, pedig halott, hallom őt, beszélgetek vele. Több időt töltök vele, mint korábban. Folyton őrá kell gondolnom, nélküle tehetetlen vagyok. A cigaretta íze őt idézte fel. A nevetését, az életkedvét. A leküzdhetetlen szabadságvágyát. És most itt ülök a bíróság előtt. Majdnem úgy, mint akkor. – Mia elneveti magát. – Erre persze nem számítottam, hogy ennyire közel kerülök hozzá.

– Frau Holl – szólal meg Sophie, láthatóan nyugodtab­ban, mint az imént. – A tárgyalást felfüggesztem, és védőt rendelek ki maga mellé. Annak alapján, ahogy viselkedik, őrültség lenne hagyni, hogy folytassa. Ellenben amiatt, hogy az előzetes figyelmeztetésemet figyelmen kívül hagy­ta, a korábban elkövetett szabálysértés büntetési tételét érvényesítjük. Államügyész úr, mit javasol?

Bell hektikusan lapozgatja az aktáit, láthatóan nem ta­lálja így hirtelenjében, amit keres.

– Pénzbüntetés, ötvennapi tétel – szól végül.

– Húsz – korrigálja Sophie. – A tárgyalást ezennel bere­kesztem.

Miután a két fekete bábu távozott a teremből, Mia egye­dül marad a vádlottak padján. Mögötte, a megfigyelőknek fenntartott székből feláll a magánérdek képviselője, elő­rébb lép, és várja, hogy Mia ránézzen.

– Rosentreter – szólal meg végül. – Én vagyok az új ügyvédje.

Juli Zeh (1974) német író és jogász. A Saarbrückeni Egyetemen nemzetközi jogból doktorált, Brandenburg Állam Alkotmánybíróságának tiszteletbeli bírája. Németország egyik legsikeresebb regényírója, sokféle műfajban otthonosan mozgó alkotó, publicistaként pedig aktívan nyilvánít véleményt társadalompolitikai kérdésekben is. Számos díj kitüntetettje, többek között megkapta a Német Könyvdíjat, a Thomas Mann-díjat és a Heinrich Böll-díjat. Könyveit harmincöt nyelvre fordították le. Corpus delicti című regénye, melyből a fenti részlet származik, február közepén jelenik meg a Typotex Kiadó gondozásában, ezen a linken előrendelhető.

Nádori Lídia (1971) műfordító, kortárs német nyelvű prózát, gyerek- és ifjúsági irodalmat fordít. A Magyar Műfordítók Egyesületének alapító tagja. Bécsben és Budapesten él.