Thomas Pynchon (f. Greskovits Endre): Ellenfényben

Részletek

Írta: Thomas Pynchon

Még a kilencvenes évek végén, amikor a Drakula című regény miatt a vámpírizmus divatba jött, és ez lehetővé tette, hogy a vérszívók nyilvánosan engedelmeskedjenek az ösztöneiknek, Miskolci rájött, hogy egyáltalán nincs egyedül az elfajult ízlésével, hanem egy egészen kiterjedt közösség tagja. A budapesti telefonhálózat egy részét nyilvánvalóan ezeknek a hæmatofágoknak tartották fenn.

(regényrészlet)

Cyprian Latewood bécsi visszatéréséhez vagy a fejében, vagy azon kívül Mozart A-dúr zongoraversenyének (Köchel-jegyzékszám 488) Adagio tétele társult. Profetikus is lehetett volna, ha odafigyel rá. Az emberi érzelmek történetében ez olyan időszak volt, amikor a „romantika” belecsúszott az öntudat olcsó sötétjébe, ami természetellenesen fölerősítette az alulról kikandikáló divatjamúlt pasztellszínek hatását, mintha valami stilisztikai elismerése volna annak, hogy időnként átdereng rajta, kinek jobban, kinek kevésbé, a szinte már megérkező és elkerülhetetlen utálatos jövő nagy remegése. De sokan hajlamosak voltak arra is, hogy az erős jeleket testi vagy „idegi” tünetekként értelmezzék, esetleg – mint a korábbi, bizonytalanabb Cyprian – valamiféle reménybeli „romantikának”, bármilyen kevéssé lehetett is ő erre felkészülve.

A bécsi meghallgatások elég kellemesen zajlottak. A Hotel Klomser, amely csak néhány utcányira állt a Hadügyminisztériumtól, szemlátomást az ilyen beszélgetések hagyományos helyszíneként szolgált. Khäutsch ezredest csak eufemisztikusan és köntörfalazva emlegették, s e kifejezések némelyikét Cyprian, lévén, hogy nem ismerte őket, szinte értelmezni sem tudta. Helyi süteményeket tettek a keze ügyébe akkora halmokban, amelyek rézsűszöge messze felülmúlta a szokásost. Az itteni kávét, amelyet nemzetközileg úgy tiszteltek, mint ami növeli a bőbeszédűséget, fanatikus pontossággal pörkölték ultramodern gépekben, amelyek melegítési idejét, kamrahőmérsékletét és páratartalmát századpontossággal lehetett leolvasni, ami vagy arra utalt, hogy az itteni Feinschmeckerei jócskán túlszárnyalja a világét, vagy csak a mérnöki fejlesztés, legyen akármilyen jelentéktelen is, szokásosan kényszeres alkalmazását jelezte.

– Azaz, ha úgy tekintünk a civilizáció fejlődésére, mintha az ipari termelési tűréshatárokat folyton a mitikus, sosem elérhető zéróhoz közelítenénk aszimptotikusan. Mit szól hozzá, Mr. Latewood?

– Wehggnh ucchh gweh-ungghh nyuk aikh annkh ngkh hnnh ikhgghhlnghawh – válaszolta Cyprian, akinek beszéde belefulladt a Sachertorte mit Schlagba, s a hangok torlódásának ütemét csak felgyorsította a kávé, bár kihallgatói ebben a következő mondatot ismerték fel: „Pontosan ilyen kérdést kaptam az elővizsgámon.”

Theign figyelmeztette a kihallgatási módszerekre.

– Ne okoskodjon túl sokat. A „mit Schlag” könnyen jelenthet mást is.

Cyprian meglepődött, milyen közismert Theign ebben a városban, és milyen sokan emlékeznek meg róla. Theign a bécsi szolgálata évei során szemlátomást összeszedte a maga praetoriánus apparátusát, többé-kevésbé ösztönösen, és a Hotel Klomser furcsán zsúfolt nappali folyosóin Cypriant e társaság néhány tagjának be is mutatták.

Eszébe jutott, hogy összefutott Miskolcival a Práter körül, akivel egyszer-kétszer már majdnem kötött üzletet. Miskolci nem igazán vámpír volt, de a holdfázisoknak engedelmeskedve találomra megtámadott és durván megharapott polgárokat. Még a kilencvenes évek végén, amikor a Drakula című regény miatt a vámpírizmus divatba jött, és ez lehetővé tette, hogy a vérszívók nyilvánosan engedelmeskedjenek az ösztöneiknek, Miskolci rájött, hogy egyáltalán nincs egyedül az elfajult ízlésével, hanem egy egészen kiterjedt közösség tagja. A budapesti telefonhálózat egy részét nyilvánvalóan ezeknek a hæmatofágoknak tartották fenn, mert ezen a néven ismerték őket akkoriban, ezért Miskolci egyik legértékesebb vonását Theign szemében az jelentette, hogy körülveszi a már létező kapcsolati hálójának e vörös ködfátyla. Tulajdon különleges tehetsége titokban maradt a marokkói válság csúcsáig, amikor égetően nagy szükség lett arra, hogy megismerjék egy bizonyos hadtest mozgósítási tervét. Theign csapatában megvolt a megfelelő primadonna, de ő valahogy vonakodott énekelni.

– Talán tudok segíteni – ajánlkozott Miskolci. – Zárjon be bennünket, és jöjjön vissza egy óra múlva.

Eseménydús óra volt – Theign hallotta a sikoltozást a hangszigetelés ellenére és a folyosó néhány kanyarján túlról is. Az alany, amikor felbukkant, első látásra sértetlennek tűnt, de amikor alaposan megnézték a szemét, olyan kifejezést láttak benne, amely Theign néhány kollégájának még évekig zaklatott álmokat okozott: mintha egy olyan ősi rejtély megfejtését látták volna benne, amelyet jobb homályban hagyni.

Theign a fürdőkben ismerkedett meg Dvindlerrel, amelyeket akkoriban alkalmasnak tartott az információgyűjtésre – bár egyetlen látogatás után megtanulta, hogy a Zentralbadot kerülje, ahol az ember a hidropátia szószerintiségén túl semmit sem talált. A poétikusabb jellemzők megismeréséhez Theignnek a külsőbb negyedekben kellett időt töltenie. Végül az egyik „K”, vagyis folyóparti vonalon az Astarte-Bad bizonyult a megfelelőnek – a bécsi orientalizmus új, megkérdőjelezhető ízléshatárán, ahol cifra mozaikok ábrázoltak bibliai idők előtti orgiákat. És ahol germánokat nem vettek fel a személyzetbe. A nemeket talán tudatosan rosszul választották el, úgyhogy az ember bármely párás folyosókanyarban belebotolhatott álmai partnerébe, bár a gyakorlatban ez ritkán történt meg. Az új rendszerben mindig folyt valami hallható közelségben, ami a viszonylagos olcsóságra utalt, de ezt sokan egyáltalán nem zavarónak, hanem inkább erotikusnak értelmezték.

– Székrekedésre – jelentette ki Dvindler bemutatkozásképpen –, ebben biztos lehet, a FIP, vagyis a Faradikusan Indukált Perisztaltika a legjobb.

– Bocsánat – mondta Theign –, ez azt akarja jelenteni, hogy ténylegesen villanyáramot akar vezetni, hogyan is fogalmazzam meg finoman…

– Ezt nem lehet finoman megfogalmazni – felelte Dvindler. – Komm, megmutatom.

Theign körülnézett.

– Nem kellene itt egy ügyeletes orvosnak vagy valaminek lennie?

– Öt percig tart megtanulni. Ez nem agysebészet! – kacagott Dvindler. – Na hol van az a rektálelektróda? Valaki mindig… Á! – húzott elő egy hosszú hengert egy bizonyos nagyságú dudorral az egyik végén, a másikból pedig egy vezeték bújt elő, amely egy megszakítóeszközhöz vezetett, ennek primer tekercsét egy sor, Theign szerint riasztó számú Leclanché-elemhez csatlakoztatták. – Adja ide nekem azt a Cosmoline-t, legyen szíves.

Theign, aki arra számított, hogy undorodni fog, azon kapta magát, hogy elbűvölve tovább figyel. A trükk szemlátomást az volt, hogy összehangoljanak két elektródát, amelyek egyikét a rektumba helyezik be, a másikat pedig ide-oda gurigatják a hasfelületen, így téve lehetővé, hogy a köztük folyó áram serkentse a perisztaltikus hullámot. Ha a kezelés sikerrel járt, az ember kimentette magát, és gyorsan valami közeli vécé felé indult. Ha nem, nos, az eljárást azonkívül, hogy a béltisztítás általános programjának részét képezte, némelyek, köztük Dvindler is, a maga kiválósága alapján értékelte.

– Elektromosság! A jövő ereje… mert tudja, minden, beleértve magát az élan vitalt is, nemsokára elektromos jellegűnek bizonyul.

A szekunder tekercs megszakítója kellemesen zümmögő hangot adott ki, amely kisvártatva mintha beleolvadt volna a nagyobb létesítmény folyékony visszhangjaiba. Dvindler egész vidáman dudorászott egy városi dallamot, amelyben Theign lassan felismerte Beda Chanson „Ausgerechnet Bananen” című számát. Kifelé menet Dvindler kölcsönkért Theigntől öt krajcárt az elemekre.

Ami pedig Izsicát illeti, nos, Theignnek nyilván különösen rossz hetei lehettek, mert a lány összetévesztette őt egy német üzletemberrel, akinek rettenetesen nagy szüksége van kikapcsolódásra, és az anyanyelvének vélt nyelven beszélt hozzá, úgyhogy ő pár percig bizonytalankodott, hogy mi is történik. De alacsony energiaszintje és a nőkhöz való hozzáállása ellenére, amely sosem volt megnyugtatóbb a kétértelműnél, meglepte, hogy szexuális érdeklődését felszította, valóban uralma alá hajtotta ez az igazából elég mindennapi külsejű hivatásos.

– Liebling, még csak erőpróbát sem jelentettél soha – vallotta be később a lány, miután olyan sikersorozatot szállított neki, amelyet a Kundschaftsstelle szívesen nevezett Honigfallénak, és amelyről talán csak egy-két zsivány történész nem állította, hogy megváltoztatta az európai történelem menetét. De addigra Theign már sokkal hidegebb műveleti területre költözött, és minderre szó szerint csak közömbösen bólogatni tudott.

Hétköznap esténként Cyprian, aki minden egyes alkalommal még a felületes megfigyelő szemében is érzékelhetően kövérebbnek látszott, a Klomsernek ugyanazon a hátsó kijáratán tántorgott ki – gondolatait csak az odaáti operában éneklő Leo Slezak egy-egy magas C-je zavarta meg –, és elindult néha fiákeren, néha a Verbindunsbahnnal, ha látta, hogy közeleg a szerelvény, a Práterbe, vágyai szentélyébe, bár mostanában ott nem sok minden történt. A lemenő nap hideg és élénk narancsszínű volt, s baljós, átlátszatlan indigó árnyékokat vetett. Baglyok járőröztek a hatalmas parkban, marionettek szálltak meg apró fényfoltokat az általános félhomályban, s a zene szörnyen hangzott, mint mindig.

Tényleg öncélú nosztalgia volt. Minél többször szólították meg – sőt kiáltottak rá – Dickwanstnak vagy Fettarschnak nevezve őt, annál jobban gyengült a Práter utáni vágyódása, és a város azon negyedei felé fordult, amelyek hónapokkal ezelőtt még futólag sem fordultak meg a fejében, például Favoriten felé, ahol cseh munkások tömegei vették körül, amikor a gyárakban véget ért a műszak, és ahol nem annyira egzotikus flörtöket keresett, mint inkább belemerült valahogy a mozgalmasságba, az olyan nyelvek fürdőjébe, amelyeket nem beszélt, ahogy valaha a testi alávetettségben keresett kiutat abból, amit a világ látszólag rámért…

Folyton hatalmas szocialista tüntetésekbe botlott. A forgalom döbbenten leállt, amikor több tízezer munkás és munkásnő vonult végig némán a Ringstraßén.

– Na! – hallotta Cyprian egy néző megjegyzését. – Ezt nevezem én az elnyomottak lassú visszatérésének!

A rendőrök nagy számban voltak jelen, és különösen a fejeket szerették ütni. Cyprian kapott pár jókora csapást, és azon vette észre magát, hogy amikor a járdára zuhan, közelmúltbéli súlygyarapodása nem várt előnyt jelent.

Kóborlásai során egy nap az egyik nyitott emeleti ablakból egy számára örökre láthatatlan zongoristanövendéket hallott, aki Carl Czernytől A gyorsaság iskoláját (op. 299) játszotta. Cyprian megállt, hogy belemerüljön a gépies ujjgyakorlatokban felbukkanó szenvedélyekbe, és abban a pillanatban Yashmeen Halfcourt fordult be a sarkon. Ha Cyprian nem áll meg a zene miatt, már egy másik sarkon lett volna, mire a lány odaér, ahol ő most állt.

Egy pillanatig csak bámultak egymásra, mintha mindketten a kölcsönös megváltásra ismertek volna.

Thomas Pynchon (1937) amerikai író, a posztmodern irodalom meghatározó alakja. Humoros, sajátos nyelvezetű, olykor igen terjedelmes regényeivel arra ösztönzi olvasóit, hogy újragondolják az irodalomról, sőt a világról alkotott képüket. Élő legenda, neve minduntalan felbukkan a Nobel-várományosok listáján, ennek ellenére makacsul elzárkózik a nyilvánosság elől. Több évtizedet felölelő munkássága olyan szerzőkre hatott, mint David Foster Wallace, David Mitchell, Dave Eggers, William Gibson vagy épp Salman Rushdie. Ellenfényben című regénye március elején jelenik még a Jelenkor Kiadó gondozásában, ezen a linken előrendelhető. 

Greskovits Endre (1954) műfordító. Nevéhez fűződik többek között Mark Twain, Cormac McCarthy, valamint Salman Rushdie műveinek magyar nyelvű fordítása.