Ian McEwan (f. Lukács Laura): Amit tudhatunk

Részletek

Írta: Ian McEwan

A globális gazdaság szétesett, elosztóhálózatai megsemmisültek. A piacok és a közösségek sejtszerűvé és önellátóvá zsugorodtak, amilyenek a kora középkorban voltak. Azok a tudományos-technikai intézmények, mag- és adatbankok, múzeumok, könyvtárak és egyetemek, amelyek nem pusztultak el, domb- és hegytetőkre költöztek.

(regényrészlet)

Viszontagságos volt az utam a Bodley Könyvtárból haza, és a viharos Ír-tengeren nagyon elkapott a tengeribetegség. Felárat fizettem egy parányi kabinért. Feküdtem, többször hánytam, két kézzel a korlátba kapaszkodva próbáltam elkerülni, hogy a nekivágódjak a falnak. Egyszer azt olvastam, hogy tengeribeteg matrózok képesek a vízbe ugrani, csak ne szenvedjenek többet – vagyis az én kínom igazán enyhe lehet. A Severn régi torkolatvidékénél végre nyugalmasabb vizekre értünk, majd keletnek fordultunk. Dél lett, mire kikötöttünk Port Marlborough-ban, és a komphajó elektromos motorjainak nyomasztó búgása elhalt. Négy órát késtünk. Bizonytalan léptekkel vágtam át két hajó fedélzetén, hogy végre szilárd talajra érjek.

Mindig is szerettem ezt a kikötőt. Csak nyolcéves, mégis ódon benyomást kelt, mint egy régi filmből vett, sok statisztás beállítás. A rakparti lárma aznap vidámnak tetszett − lökdösődő utasok, matrózok, hordárok, gyümölcs- és harapivaló-árusok, meg egy ripacs trombitával, farsangi tarkaság. Émelyegtem a sült hal szagától, a gyomrom még nem jött rendbe. Hármas, sőt négyes sorokban vitorlások, villanymotoros és hibrid hajók horgonyoztak egymás hegyén-hátán. Egy jómódú utasokból álló csoport bársonykötéllel elkerített részen várta, hogy bőröndjeikkel együtt átszállítsák őket egy nagyobb hajóra, amely feltehetően a Swindon-szorosban horgonyzott. Gyakran álmodoztam arról, hogy ha egyszer lesz rávalóm, áthajózom Amerikába. Úgy hallom, aki ott partra száll, az köteles védelmi pénzt fizetni a helyi hadúrnak. Bonyolult arrafelé a politika. Különböző hadseregek és kapcsolt részeik harcolnak egymás ellen, mert mindegyik a dicsőséges birodalmi múlt legitim örökösének tartja magát.

De most nem ez érdekelt. Snowdoniában sokat gondoltam Rose-ra, hiányzott. Kártyám segítségével elkötöttem egy keményfavázas elektromos biciklit, és útnak indultam a Marlborough-sziget déli partjára. Hamar elmúlt a hányingerem, az erős szél elült, élvezettel gurultam harminc kilométeren át a kövezetlen ösvényeken, alvó szőlőskertek és kisebb magyaltölgy-sarjerdők mellett, míg a Ball Hill-rakparthoz nem értem. A másfél órás út után hosszan kellett várnom az utolsó komphajóra, amely a Weald-tengeren át South Downs kikötőjébe ment. Onnan további három kilométert gyalogoltam az egyetemi kampuszig, és a kari épület tizenegyedik emeletén lévő lakásomig. Nem vesződtem a pakolással. Azonnal lefeküdtem.

Néhány évvel ezelőtt Rose meg én tizenöt hónapot éltünk együtt, aztán ellaposodott a kapcsolatunk, és dráma nélkül elváltunk. Egy másik épületben kaptam egyszobás lakást az egyetemtől. Rose formálisan képzettebb és egész biztosan gazdagabb nálam. Vagy a szülei voltak azok. Szégyelli az örökölt pénzt, inkább sovány egyetemi fizetésből él, akárcsak mindenki más. Ragyogóan okos, fiatal munkatársam ő, nem ismerek olyat, aki nála többet tudna a 2000 és 2050 közötti irodalomról. Blundyval kapcsolatos projektem lassan értelmét veszti nélküle. Szükségem van a józan eszére. De van valami, amit kerülünk, és amivel nem jutunk dűlőre. Már nem vagyunk szeretők, de miután kiköltöztem, jó barátok lettünk, eltökélten ragaszkodunk egymáshoz. Voltak más kapcsolataink, még meg is beszéltük őket, és egyetértőn állapítottuk meg, milyen jó, hogy egymás bizalmasai vagyunk, akár két testvér. Mégis mintha várnánk valamire. Arra, hogy történjen valami, ami vagy végleg szétválaszt vagy még közelebb hoz minket.

Amikor az egyetem szerződtetett minket Az Áradás politikája és irodalma című kurzusra, Rose a húszas évei elején járt, én pedig harminckettő voltam. Kemény munkának bizonyult. Tanítványaink mogorva másodévesek voltak, nem éppen a legsziporkázóbb csapat. Rose meg én a nyári szünetben kidolgoztuk a szeminárium tantervét. Mielőtt rátérnénk a globális szövetségek átrendeződésére, az erőforrás-háborúkra és a felfordulásból kialakuló irodalmakra, szükségesnek véltük, hogy foglalkozzunk a háttérrel is a nukleáris háború, a vízciklus és a Téboly vonatkozásában. Meghívtunk alkalmi előadónak két barátságos szakembert – egy földtudományit és egy politológust. A diákoknak két óra alatt nem telt többre egy-egy morgásnál vagy vonakodva kinyögött tőmondatnál. Sem hallani, sem gondolkozni nem akartak egy ellenséges tengerről. Már előre unták. Szigetvilágban, szigeteken élnek. Mit érdekli őket…! Tizennégy fiatal ült magába roskadva az asztal körül. Ők már belenőttek a következményekbe, csak a nagyapjukat hallhatták ezen pörögni. Megítélésük szerint félkegyelműek népesítették be a múltat. Nem egy nagy durranás. Világos volt: nem tudtunk életet lehelni az anyagba. A gyerekek azért jártak az óráinkra, mert kötelező volt. De már túlléptek rajta. Azokban a napokban egy húsz perces, két húros basszusgitárszóló tartotta őket lázban. És az volt a menő, aki birtokolt egy divatos lila-halványzöld vászonnadrágot, amelyet mindkét nem a csípőjére eresztve hordott, nagy bádog övcsattal.

Rose meg én még aznap este megtanácskoztuk a dolgot. Tapasztalatlanok voltunk, mellre szívtuk a kudarcot. Mintha egy holt nyelvet tanítanánk. Nem lett volna értelme újra elhívni a szakértőket. Szégyelltük nagyon. Majd kitaláljuk, hogyan tálaljuk mi magunk az anyagot. A következő szemináriumon aztán kiskanállal adagolva adtuk be nekik a változó tengerszintek rövid történetét. Vidám, éneklő hanglejtéssel beszéltünk, mintha nagycsoportos óvodásokat szórakoztatnánk. Vicceket szúrtunk közbe. Egyszerű, könnyen érthető, színes animációkat mutattunk. A huszadik és huszonegyedik században évente két millimétert emelkedett a tengervíz szintje, elsősorban az antropogén (ezt megmagyaráztuk) felmelegedés miatt. A melegebb víz kitágul, ez tovább növelte a vízszintet. Az emberi túlhasználat miatt lecsapolt édesvízi tavak eső és hó formájában visszahullottak az óceánokba – további emelkedés. Olvadó jég, csökkent fényvisszaverő képesség – még nagyobb meleg, még magasabb szint. De ennél is jelentősebb a huszonegyedik század nukleáris politikája és a korlátozott atomháború végzetesen elhibázott koncepciója, majd az Egyesült Államok déli részét megcélzó, gyenge kivitelezésű orosz interkontinentális rakéta, amely az Atlanti-óceán közepén robbant, és pusztító szökőárakat indított el Európa, Nyugat-Afrika és az észak-amerikai partvidék felé. Sokan gyanakodtak, hogy a hatalmas robbanás nem volt véletlen, a bosszút követelők politikai nyomást gyakoroltak, újabb katasztrófát idézve elő, amelyet immár pánikszerű békekötés követett. Beszéltünk az újonnan létrejött és a megnövekedett csapadéktól tovább gyarapodó beltengerekről. Medrük összenyomódott és megsüppedt, ezért a víz nem szivárgott el belőlük; megmaradtak, mint a gleccsertavak. Tucatszám tűntek el városok. (Képen megmutattuk Glasgow-t, New Yorkot és Lagost.) A globális gazdaság szétesett, elosztóhálózatai megsemmisültek. A piacok és a közösségek sejtszerűvé és önellátóvá zsugorodtak, amilyenek a kora középkorban voltak. Azok a tudományos-technikai intézmények, mag- és adatbankok, múzeumok, könyvtárak és egyetemek, amelyek nem pusztultak el, domb- és hegytetőkre költöztek. A tudásalap és a kollektív emlékezet nagyjából megőrződött, ahogyan a később Nigériába telepített internet is – Nigéria fölemelkedéséről szintén szóltunk. Összeomlott a nehézipar, megszűnt a fosszilis energia használata. A közel-keleti nukleáris összecsapások színtereinek úgynevezett háborús pora fölszállt a légkör felső rétegébe, a globális hőmérsékleti átlag visszaesett. Amikor a széttöredezett Németország betagozódott Nagy-Oroszországba, a szökőárak, háborúk, éhínségek és betegségek sújtotta emberiség lélekszáma már csak egymilliárd volt. A katasztrófák közepette megszülettek a világirodalom legszebb sirámai, nosztalgikus visszavágyódással, ékesszóló haraggal áthatott − remekművei, amelyeket ígéretünk szerint majd együtt tanulmányozunk.

Vajon mindenki aludt, vagy csak néhányan, mire a végére értünk? Este hazamentünk Rose-hoz, és berúgtunk. Fiatalok voltunk, és én kétségbeesésemben azt hittem, vége a karrieremnek. Majd keresek valami más munkát. Rose is pályamódosításra gondolt. De az akasztófahumor megmentett minket.

Valamikor kora hajnalban Rose azt mondta:

− Tom, azt hiszem, lemegyek a partra, és a parti őrség épületénél felkötöm magam. – De nem mozdult.

− Hát, akkor menj – válaszoltam.

− Gyere velem – javasolta.

Nevettünk, megcsókoltuk egymást, így lettünk szeretők.

Ian McEwan (1948–) a kortárs brit irodalom kultikus szerzője – talán nem túlzás azt mondani: a legnagyobbja. Regényeket, novellákat és filmforgatókönyveket ír; visszafogott, kifinomult prózájában a sötét humor és a bizarr témák gyakran nyugtalanító hatást keltenek. Művei morális kérdéseket feszegető, lélektani alkotások, amelyek napjaink erkölcsi dilemmáit is élesen vizsgálják. A Brit Királyi Művészeti Akadémia tagja. Elnyerte a University College London irodalomtudományi tiszteletbeli diplomáját, ahol angol irodalmat tanított. Legismertebb regényei közé tartozik az Amszterdam (1998), amelyért elnyerte a könyvvilág Oscar-díjának számító brit Booker Prize-t. Számos könyvéből készült filmadaptáció, köztük a Vágy és vezeklés című regényéből is, amelynek filmváltozata elnyerte a legjobb filmnek járó BAFTA-díjat és a legjobb filmnek járó Golden Globe-díjat. Amit tudhatunk című kötete október elején jelenik meg a Scolar Kiadó gondozásában (előrendelhető itt), akárcsak Kitartó szerelem című kötetének új kiadása.

Lukács Laura műfordító, angol, portugál és néha francia nyelvből fordít, elsősorban, de nem kizárólag szépirodalmat. Ian McEwan mellett olyan szerzőktől is olvashattuk fordítását, mint George Orwell, Alice Munro, Toni Morrison, vagy José Saramago.