Takács-Csomai Zsófia: Days Past Ovulation

Részletek

Írta: Takács-Csomai Zsófia

Azt hitték, valami komoly bajunk van, amiatt utazgatunk folyton ide. Aztán amikor elmondtuk nekik, mi a dörgés, egyikük azt mondta, hogy menjünk el cigányasszonyhoz, mert biztos valami rontás okozza a dolgot. Volt, hogy mindketten nevettünk a hasonlókon, ma már azt sem tudom, mit gondoljak.

A váróterem zsúfolásig telve. Egymást méregetjük, és tippelünk, vajon ki hányadjára van itt, és kinek mi baja lehet – mert biztosan hibás valamelyik sejtünk, anyagcserefolyamatunk, vagy csak rossz emberek vagyunk, és kész. A falon tablók, rajtuk síró-nevetgélő csecsemőket ábrázoló, megfakult fotókkal. A férjem kitalál egy játékot: számoljuk meg a babákat a fotókon. Ő az ötvenedik mosolygó arcnál jár, mikor én még csak a harmincadiknál. A bézs színű falak melegséget árasztanak, mégis fullasztónak érzem a légkört. Jó volna néhány ablakot kinyitni. Ahogy felállok, hogy kinyissam a mögöttünk lévőt, kihull az ölemből az összes korábbi leletünk. Összeszedegetem őket, és zavaromban más helyre ülök. Mellettem a nyitott ajtón át jól kivehető a nőgyógyász és az ápoló beszélgetése. Utóbbi hihetetlenül unja már a bömbölő kölyköket, és áldja az eszét, hogy ő nem vállalt gyereket. Szerinte emiatt is lenne jó parti az orvos számára. De hát az orvos nős!, gondolom magamban. Úgy döntök, inkább visszaülök a helyemre, még mielőtt észreveszik, hogy kihallgatom a beszélgetésüket.

– Figyu, nem baj, ha idehuppanok mellétek? Látom, ti is épp vártok a sorotokra.

Egy ismeretlen férfi telepedik le a mellettünk lévő szabad székre. Kezében tart néhány papírt, zsírosan-gyűrve kandikálnak ki a fólia alól. Kérdés nélkül a mondókájába kezd:

– A feleségem bent van a dokinál. Nem szereti, ha bemegyek vele, mert irtó sok kérdést tudok feltenni, és ezzel eléggé felidegesítem őt, meg az orvost is. Na, mindegy. Hát, nem először ülünk itt, értitek. Ez az utolsó, ha ez se sikerült, akkor a lombik következik. Ti először vagytok itt?

Bólintunk. A férjem a telefonjába mélyed, vagyis részéről véget is ért a beszélgetés.

– Sajnálom, szar ügy ez az egész. Mi is feszengtünk először. Gondoltuk, simán összejön elsőre, mert miért ne jönne össze? De a feleségem egyre rosszabbul bírja. Folyton síkideg. Te is így vagy ezzel?

– Egyelőre jól bírom, köszönöm – felelem mosolyogva.

– Az jó. Szóval hiába próbálkozott a jógával, meg meditált is, egyik sem segített. Teljesen szétzilálta ez a hormonkezelés. Nem is igazán értjük, mi lehet a gond. Nálam minden rendben van, papíron. Van épp elég, és elég jó minőségű is abból, amiből kell. Ha értitek, mire gondolok… A feleségemnél sincs gond. Hormonok stimmelnek, pajzsmirigyértékek is jók. Mondjuk nem értem, akkor minek őt külön stimulálni, de hát az orvosok biztos jobban tudják. Nektek mi a zűr? Már ha nem veszitek tolakodónak a kérdésem...

– A feleségem egyik petevezetője elzáródott, másról nem tudunk – feleli ingerülten férjem.

– Ja, értem. Hát, ha nem rögtön a lombikot kezdtétek, akkor végülis az értékek nálatok is stimmelhetnek. Én nem értem. Van, ahol potyognak a gyerekek, máshol meg évek telnek el, és semmi. Nektek különben van már gyereket?

Tagadólag rázom a fejemet.

– Nincs? Nekünk van egy, már kilenc éves, de a kistesó, hát, csak nem akar megérkezni… Szóval a feleségem rosszul bírta ezeket a hormonkúrákat. Én nem is mertem neki beadni az injekciót, mert elég fostos típus vagyok… Volt, hogy három órát vártunk egy ötperces konzultációért, pedig innen hetven kilométerre élünk. Ti merről jöttetek?

– Igen, néha előfordult, hogy mi is sokáig vártunk. Egyébként mi innen csak ötven kilométerre élünk. – felelem, közben arra gondolok, hogy ennél több információt nem szívesen osztanék meg vele.

– Aha, mondjuk az se kevés. Most mindketten el tudtunk szabadulni, az azért jobb, mint egyedül itt ülni, és malmozni. Otthon épp nagy munka folyik: a tetőnket fedik be trapézlemezzel az ácsok. Azt hitték, valami komoly bajunk van, amiatt utazgatunk folyton ide. Aztán amikor elmondtuk nekik, mi a dörgés, egyikük azt mondta, hogy menjünk el cigányasszonyhoz, mert biztos valami rontás okozza a dolgot. Volt, hogy mindketten nevettünk a hasonlókon, ma már azt sem tudom, mit gondoljak. Hát még a feleségem. Kaptunk már mindenféle tanácsot. Engedjük el, szedjünk vitaminokat, menjünk el családállításra. Most már nem is szívesen beszélek erről másokkal. Mit tudnának mondani? Különben nem is tudom, képes lennék-e rá egyáltalán. Itt ez a háború, ki tudja, lesz-e még járvány, iható lesz-e a víz? Nem kitolás ez egy gyerekkel? Aztán meg amilyenek egymással a kölykök az iskolában, meg a pályaválasztás is…

– Mondtad ezeket a feleségednek? – kérdezi a férjem előre hajolva, és idegesen a hajába túr.

– Á, alapból síkideg, én meg nem akarom tetézni a bajait. Amúgy is, csomó párkapcsolat rámegy a lombikra.

A férjem nagyot sóhajtva nyújtózik a székében, az órájára pillant, majd rám.

– De ne aggódjatok, a tiétek tutira nem fog. Van orrom az ilyesmihez.

Hirtelen kivágódik a kórterem ajtaja, apró, hevesnő lép ki rajta, és indul el felénk.

– Na, már jön is a feleségem. Látjátok? Mondtam, hogy ideges. Akkor mi el is indulunk, hosszú az út. Jót dumáltunk. Szevasztok!

A férjemmel figyeljük, ahogy távolodnak a hosszú, félhomályos folyosón. Felnézek, fölöttem fából készült gólyát táncoltat a nyitott ablakon át beáramló szellő. Sírás szorongatja a torkomat, nagyot nyelek.

– Nem értem, miért erőltetik ennyire a gyerektémát, ha már úgyis van nekik egy. Akkor minek ekkora cécó? – kérdezi a férjem.

– Azért ez nem ilyen egyszerű. Nem tudhatod, talán egyke volt a nő, és mindig is vágyott volna testvérre, és emiatt szeretné, hogy a gyerekének legyen.

A férjem tüntetőleg a telefonjába mélyed, és vad görgetésbe kezd. Nagyot sóhajtva figyelem a körülöttünk ülő párokat. Vajon hányadjára reménykednek? Pontosan tudom, hogy a férjem mire gondol. Mindketten tudjuk, hogy főleg a hitel miatt szeretnénk ezt a gyereket, nem győzzük fizetni a törlesztőrészletet, hát még a büntetőkamatokkal együtt a hátralékot. Belegondolni is rossz.

Nem arról van szó, hogy egyébként ne vágynánk egy kisbabára, bár – még magamnak is nehezen vallom be – sohasem éreztem igazán mélyről jövő vágyat az anyaság iránt. Amikor mások babáztak, én a kisautókkal játszottam, nem voltam lányos lány, nem érdekeltek a ruhák, a smink. Egyébként is ijesztő a gondolat, hogy egy másik ember élete csakis tőlem függ. Annyira sok mindent el lehet szúrni közben, és nem derül ki, ha hibáztál, vagy csak évtizedek múlva, vagy akkor sem. Azt hiszem, a szívem mélyén, a legszívesebben hagynám az egészet, és szép nyugodtan megöregednék. Csak mi ketten, meg talán egy kiskutya vagy macska, esetleg mindkettő.

Hirtelen kopogtatásra leszünk figyelmesek, az ablak felől jön a hang, hátrapillantok, és a feleség integet mosolyogva. Rámosolygok én is, majd a férjemre pillantok, aki bólint egyet, és folytatjuk a babafotók számolását. Az ikreket ábrázolók duplapontot érnek.

Takács-Csomai Zsófia (1991, Zirc) Prózái az Ambroozia, Deák+Kert, Irodalmi Szemle, Napút Online, Spanyolnátha, zEtna, tiszatájonline oldalain, továbbá a Tempevölgy, a Vár Ucca Műhely, és a Népszava Nyitott mondat mellékletében jelentek meg. Férjével a Bakonyban élnek.