Ambrus Máté: A forradalmár

Részletek

Írta: Ambrus Máté

Egyszer séta közben baljával belém karolt, a gangkorlát virágjainak rozsdás fémfonatán keresztül nézett az alattunk tátongó mélységbe, s amikor észrevette az udvar foltokban hiányos keramitburkolatát, megjegyezte, hogy az régen nem ilyen volt, a forradalomban szedték fel egy részét, hogy barikádot építsenek belőle.

A Dédi lovat evett, és szerette a Putyora Imrét. Minden nap ezt ismételgette, amikor a Városház utcai ház ötödik emeleti gangján sétáltam vele tanítás után. Száz éves volt, a cukorbetegség okozta ödémától a lábai súlyos farönköknek tűntek, amelyeket felemelni sem tudott, csak csoszogásra tudta rávenni őket, a bőre pedig olyan vékony volt a kezén, hogy ereinek főágát, mellékágait, holtágait is láthattam, s idővel úgy ismertem, mint a saját tenyeremet. A kora nem csak a testén látszott, a tudata is öreg volt, távollátó lencsén keresztül nézte a világot. Kristálytisztán látta a hatvan évvel korábbi romos Budapestet, a csonka karokkal Dunába roskadó hidakat, a lóevés minden mozzanatát, a tetem felbontásának barbár mozdulatsorát, és szájában érezte a belé tóduló hús és vér borzalmas, fémkilincsre emlékeztető ízét, az viszont elmosódott előtte, hogy mi történt pár perccel korábban. A lóevés után rátért a Putyora Imrére, aki szép szál legény volt, hetyke bajusszal, vad szemekkel, és természetesen nem ő volt a dédapám. Talán családi barát volt, vagy egy udvarló a dédapám előtt, alatt vagy után, a részleteket nem ismerem, mert a Dédi rendszerint bedobta a közösbe a Putyora nevet, és sejtelmes mosollyal folytatta csoszogását a folyosó liliommintás mozaikján, miközben a Szervita tér felől ebédhez harangoztak.

Egyszer séta közben baljával belém karolt, a gangkorlát virágjainak rozsdás fémfonatán keresztül nézett az alattunk tátongó mélységbe, s amikor észrevette az udvar foltokban hiányos keramitburkolatát, megjegyezte, hogy az régen nem ilyen volt, a forradalomban szedték fel egy részét, hogy barikádot építsenek belőle.

– Én is forradalmár voltam! – mondta, és máskor élettelen, szürke szemébe valami ismeretlen barnaság szökött, a pupillája pedig kitágult, mintha a múlt emlékeinek nyitott volna ajtót. Ezt az ajtónyitást nem láttam azelőtt sem a lóevős, sem a putyoraimrés történeteknél, de még akkor sem, amikor elmesélte, hogy 1919 novemberében megsimogatta Horthy fehér lovát. Talán észrevette, hogy évek óta akkor először valódi érdeklődéssel vártam, hogy folytassa, s ebből talán maga is érezte legújabb története súlyát, ezért megerősítésképp bólogatott, hogy bizony, ő forradalmár volt.

Az, hogy lovat evett, unalmas volt és gusztustalan, a Putyora Imre meg a Horthy csak szimplán érdektelen, de annak lehetősége, hogy esetleg egy öregasszonynak álcázott valódi  hőssel sétálok én minden nap félórát, halvány büszkeséggel töltött el. Óvodáskorom óta rajongtam a huszárokért, ezért a Forradalmár Dédit is rögtön huszárként képzeltem el, ahogy az ödémás lábaira húzott óriáscsizmában nyargal Petőfivel és a Márciusi Ifjakkal Windischgrätz vagy Haynau ellen, piros dolmányának ezüstgombjain megcsillan a napfény, élesre pödört huszárbajszával pedig sorra fejezi le az útjába kerülő osztrák gránátosokat. De a vágtató ló és a csonka nyakak vérszökőkútjának képe hirtelen pixelessé vált, mert rájöttem, hogy a Dédinek legalább 150 évesnek kellene lennie ahhoz, hogy 1848 hőse legyen.

1956 viszont stimmelt, ezért fekete-fehér svájci sapkát és ballonkabátot képzeltem a fejére, arca, keze, farönknek tűnő lábai is fekete-fehérre színeződtek, ahogy hajlékony ízületekkel átszaltózott az ötödik emeleti gang korlátján, és széles spárgában landolt a Corvin-közi harcok fekete-fehér sűrűjében. Felállt, háta mögött lyukas zászló lengett, akár a tankönyvi fényképeken. A Dédi a ki tudja honnan süvítő golyók elől balra, majd jobbra hajtotta a fejét, a törzse viszont meg sem mozdult, mert nem érzett félelmet, rezzenéstelen arccal állt a golyózáporban, mintha a teste sérthetetlen lenne, és valóban, egyetlen lövés sem ejtett rajta apró karcolást sem. Aztán fogta magát és elszánt tekintettel indult rohamra a láthatatlan szovjetek ellen, mellette, mögötte macskaköveket és füstöt okádott a föld, falak omlottak le, ablakok törtek be, üvegszilánkesőben szaladt a dédanyám, kezében a lyukacsos csövű puska szikrákat köpködött.

Aztán a Rózsák terén láttam őt. A szitáló esőben a templom két tornya közt húzódó rózsaablak tátott szájnak tűnt, mintha a templom is csodálkozott volna a Dédi hősiességén, amikor térdig gázolt a sárban, hogy összeszedje a sebesült bajtársakat. Kettőt az egyik hóna alá, kettőt a másik hóna alá kapott, egyet hazafias stólaként terített a nyakába, egyet pedig a kabátjánál fogva tartott a fogai között, és úgy szaladt velük a Péterffy Kórházba.

A házunk udvarán is láttam őt vállra vett puskával, svájci sapkája alól kibuggyantak az ősz tincsek, amint lehajolt, hogy puszta körömmel kaparja ki a sárga burkolóköveket. Egyenként halmozta őket az ölébe, mintha diót gyűjtögetne a kertben, majd felállt, a hasához szorított kupac súlyába minden olajozatlan ízülete belenyikordult, de a Dédi nem nyögött, nem izzadt, csak rohant, hogy barikádot építsen ki a Széna téren. Futás közben egyszer sem botlott meg, hősies elszántságával ellensúlyozta a keramitkupacot, amely minden lépését el akarta bizonytalanítani, nyomában géppuskák ropogtak, sorra sebesítették meg a környező házakat, a Dédi érezte is az arcába spriccelő vakolat fanyar dohszagát, de egy pillanatra sem torpant meg, mert tudta, hogy őt nem találhatják el, neki még feladata van!

A Széna téren megállt és a földre szórta a kőkupacot. A tér jobb oldalán egy balkonos ház állt, a korábbi harcok során sebesülhetett meg, lakásai az asztalokkal, székekkel együtt egy felszakított falon keresztül lógtak a macskaköves utca fölé, akár a szuronyrohamban kifordult zsigerek. A tér bal oldalán egy hasonló ház állt, hiányzó oldallal, önmagát sirathatta, mert szétlőtt ablakaiból kormot könnyezett. A Dédi a két ház között építette fel a barikádot. Egy perc alatt sikerült felhúznia azt a masszív keramitfalat, amelyen senki emberfia nem hatolhatott át. A Dédi a fal mögé bújt, végre kifújta magát, és várt.

A barikádon túlról rozoga talicskák közeledtek alig hallható nyikorgással, a Dédi talpa alatt rezegni kezdett a kő, mintha a föld gyomra korgott volna, először lágyan, hosszabb szünetekkel megszakítva, majd egyre erőteljesebb hullámzásban, ami ide-oda dobálta a Dédit és indokolatlan dühvel rázta a házak maradványait. A talicskák nyikorgása közelebb hatolt a barikádhoz, az ablakok remegtek, a falak remegtek, az egész tér egyetlen remegéssé változott, csak a Dédi nem remegett, mert tudta, hogy tankok jönnek, s azok akármilyen ijesztőnek tűnnek is, mégsem legyőzhetetlenek.

Hirtelen csend lett. Csak valami mechanikus zümmögés visszhangzott a házak között. A tér remegése alábbhagyott. A Dédi tudta, hogy a tankok megálltak, most irányítják felé a tornyaikat, a kattanást is hallotta, amikor a löveget az ágyúba csúsztatták, ezért leakasztotta válláról a puskát, kibiztosította, és a barikád tetejére ugrott. Két ágyúcső meredt rá. Kristálytisztán látta a csövek ügyetlenül csiszolt fémperemét és a sötét vájat mélyén gubbasztó lövegek agresszív kúporrát, tudta, hogy bármelyik másodpercben letarolhatják, de nem félt, a csövek közé meredt, úgy rémlik, hogy premier plánban láttam a tekintetét, mint a régi westernhősökét: merev szembogár, semmi pislogás, a pupilla szélén csillogó férfias elszántság. Az egyik tank nem bírta tovább, frászt kapott a Dédi szemétől, remegő lánctalpakkal farolt hátra és egy jobb kanyarral elindult hazafelé, félelmében még benzincsíkot is húzott maga után. A másik kitartóbb volt, várta a végső, nagy leszámolást. Ágyúját egy milliméternyivel lentebb irányította a Dédi mellkasához, de a Dédi gyorsabb volt, egyetlen jól célzott lövéssel repítette levegőbe, a tank háromszor pördült meg a város fölött, majd égő konzervdobozként huppant a földre. A Dédi kihúzta magát, bokához támasztott puskával állt a barikádon, alakja a lángok fölött hősies szoborrá dermedt.

Éreztem, hogy a Dédi tetteitől egyre jobban feszülök, mintha büszkeséggel pumpáltak volna tele, a bőröm tágult és tágult, az illesztékeimnél hurkákba gyűlt a büszkeség, de én mindennél jobban vágytam rá, hogy még többet pumpáljanak belém, a bőröm feszült és feszült, a talpam egy hangyányit elemelkedett a mozaikpadlótól, boldog súlytalanságban lebegtem egyre feljebb és feljebb az ég felé, éreztem, hogy a bőröm nem bírja tovább, lassan kidurranok, pedig annyi mindent szerettem volna kérdezni: ugye, Dédi, ugye te is lőttél tankokra, ugye téged is fel akartak akasztani?

De akkor megszólalt a Szervita téri templom harangja, tizenkétszer kongott, s én tudtam, hogy ennyi volt, nem lesz időm kérdésekre, mert a dédanyám a harangszó előtt, vagy után szokott előrukkolni a Putyora Imrével. Minden egyes kongatással közelebb zuhantam a ganghoz. A talpam ismét a mozaikpadlóhoz ért. A Dédi még mindig a gangkorlát virágfonatán keresztül nézte az udvar hiányos burkolatát, aztán rám nézett, a szeme a régi volt, eltűnt belőle az a szokatlan barnaság, összeszűkült pupillájából pedig láttam, hogy a Dédi már becsapta az ajtót a múlt emlékei előtt. Mosolygott. A félmosolyából tudtam, hogy a Putyora Imrére fog rátérni, mielőtt visszasétálunk a lakásba ebédelni, tudtam, hogy belé kell fojtanom a szót, engem nem érdekel a Putyora Imre, én a forradalomról akarok hallani! Madársereg repült át a gang fölött, mintha bombázóraj lett volna, árnyéka kétszeres nagyításban vetült a ház falára, majd egy másodperc alatt eltűnt a távoli tűzfalak mögött. Akkor én is madárrajjá változtam, a dédanyám fölé magasodva, kitárt karokkal csaptam le a legalkalmasabb pillanatban.

– Mit csináltál a forradalomban? – kérdeztem, amikor ő már készen állt, hogy a Putyora

név P-jére préselje össze alsó és felső ajkát. Csodálkozva nézett rám, mint aki nem érti a kérdést.

– Milyen forradalomban? Nem voltam én semmilyen forradalomban! – mondta, a mondat végén egymásra simultak az ajkai és újabb elszánt kísérletet tettek, hogy kipréseljék azt a bizonyos P-t. De én nem hagytam magam, próbálkozhatsz dédi, gondoltam, de a forradalomból én nem engedek!

– Hát az ’56-osban! – magyaráztam – Ugye, te is lőttél szovjeteket?

– Nem voltam én forradalmár! Ki mondott neked ilyeneket?

– Hogyhogy kicsoda? Hát te mondtad, Dédi, hogy forradalmár voltál!

– Mikor mondtam én ilyet? – kérdezte olyan őszinte csodálkozással, mintha nem ő

mesélte volna nekem tág pupillákkal, pár perccel azelőtt. Nem fért a fejembe, miért tagadja le, hogy annyi hőstettet hajtott végre, amennyit nem szégyellt. Miért játssza meg magát, mintha nem is ő mentette volna meg annyi ember életét a Rózsák terén, vagy lőtt volna ki szovjet tankot egyetlen tölténnyel? Éreztem, hogy valami megtört bennem. A Dédi is hallhatta azt a dióhéjszerű reccsenést, mert hirtelen megpróbálta menteni a menthetőt:

– Tudod – mondta és két lépéssel közelebb csoszogott hozzám, a vállamra tette a kezét,

szürke szemeivel mélyen a szemembe nézett és folytatta:

– Nem voltam én forradalmár, nem tudom, honnan szedted ezt. ’56-ban csak egy fazék tojáslevest vittem át a Kepapának, aki itt lakott a házzal szemben. Futnom kellett, mert az utca végén egy szovjet tank állt, lőni készült, én futottam, közben nem kilötyköltem a levest?

Azt hiszem, ez a semmi kis történet rosszabbul esett, mint a tagadás. Azt sem tudtam, hogy kiről beszél, ki az a Kepapa, miért lakott ő a házunkkal szemben, hogy minek kellett neki leves egyáltalán? Miért nem főzött magának? A legszörnyűbbnek mégis azt éreztem, hogy a dédanyám átszaladt egy tank előtt, és még csak rá sem lőtt! Akkor jöttem rá, hogy a Dédi hazudik. Hiszen lehetetlen, hogy ő, aki annyi hőstettet hajtott végre, levessel rohangált volna fel-alá a városban! Vagy azt sem tudja, miről beszél. Idős elméje távollátó lencsén keresztül nézi a világot, kristálytisztán látja a múlt eseményeit, de homályosan a két perce történteket. Mi van, ha a múltat is maszatos szemüvegen át nézte? A maszat miatt nem láthatta saját magát a Corvin közben rohamozni a szovjetek ellen. Erre jutottam és többet nem is firtattam a forradalmár múltját. A folyosón még megsimogatta az arcom, aztán egy hátraarccal elindultunk a lakás felé, ő végre elkezdhette a Putyora Imrét, miközben én egy utolsó pillantást vetettem az alattunk tátongó mélységre és a svájci sapkás dédanyámra, aki akkor is puszta körömmel kaparta ki a napfényben rikító, sárga keramitkockákat, hogy barikádot építsen belőlük a Széna téren.

Ambrus Máté, Budapest, 1994. Történelemtanár egy budapesti középiskolában. Írásai a Kalligram, Tiszatáj, Műút folyóiratokban jelentek meg.