Klein Mari: Ágyban Prousttal

Részletek

Írta: Klein Mari

Újra meg újra felszítottad a tested, reggel hatig, amíg a maradék félsz ki nem rázkódott belőle. Míg ki nem világosodott. Mert akkor megbizonyosodtál: a denevérek már hazatértek, és bevackoltak a háztömb hasadékaiba.

Itt nyirkos, savanyú verejtékben hánykolódtál. Ott, egy másik ágyban, kicsordult a nyálad a futórózsák émelyítő illatától, a szaftos gombóctól, az ábránd szülte, pucér testtől. Itt felhomorodott mellkasod a lepedőről – egy újabb roham –, aztán súlyosan zuhant vissza, mintha a tüdőlebenyek helyére téglákat tuszkoltak volna. Amott minden éjjel csak forgolódtál a sötétben, mert a vénasszony fogatlan volt és kegyetlen, az ágy dohos és idegen, minden moccanásnál mintha a néhai bérlők nyugtalan csontvázai böködték volna a hátad, nem csak a megfáradt rugók. Itt érezted a tenger sós szagát, mert most a tenger is beteg volt, és furcsán szaglott; és hallottad az ismeretlen madarakat görögül énekelni, hallottál valakit, valahol az azáleák alatt káromkodni, és erre megörültél: talán ez az első jel, talán végre benned is kisarjad valami modernista szellem; végre magad elé simíthatod a papírt és kezedbe veheted a tollat.

Csak amikor a láz csillapodott kissé, ébredtél rá, hogy nincs tenger, nincs madár, még csak nyelv sincs, ami ennek a zárt, levegőtlen, fertőző szobának a közelébe merészkedne. Itt, ebben az ágyban képzelted el azt is, hogy valaki meleg kezéért nyújtózol, hogy ujjait magad köré csavarod, hogy ujjait aztán szép lassan a puhább helyek felé vezeted, de ez a valaki, vizenyős kék szemével és nagy, horgas orrával, most cserbenhagyott a bajban – más társad nem maradt csak a Contre Sainte-Beuve gyűrött lapjai az éjjeliszekrényen.

Az egyik ágyban csak a munka dögletesen lassú óráit pihented, a másikban az első szerelem hatolt beléd és hagyott maga után vértócsát a lepedőn, a harmadikban fogaidat csattogtattad válaszul a decemberi jeges szélre, mert az öreg ablakkeret repedésein át a paplanod alá is befurakodott; és sorolhatnál még sokfajta tapasztalatot sokféle ágyban… De eszedbe jutott valaha számba venni mindezt? Hogy hány ágy jut egy életre? Vagy azokat az ágyakat, amikben néha olyan mély álomból ébredtél, hogy a szoba tűnt álomnak, és az álom valóságnak. A falak ideiglenesek voltak, az álom állandó, mert vissza-visszatért: gyerekkori szobád ablakában álltál és vastag, dühös forgószél közelített feléd; megdermedtél, rettegtél; de mielőtt elért volna, az álomnak mindig vége lett.

Már nem tudod felidézni a legelső ágyad, milyensége mégis meghatározza a többit, mert a tejízű szendergés rácsai jóllehet idővel meggörbülnek, elhajolnak, kiszélesednek, el nem tűnnek soha. De a gyermekkor valamikor később kezdődik, néhány elszórt, ködös emlékkel, amit, ha szerencséd van, szüleid hitelesítenek, és néhány másikkal, amikről még nekik sem beszéltél soha, ezért keltjükről és eredetiségükről csak találgathatsz. Például, amikor a nővéred furcsa dolgokra kért a takaró alatt, nem értetted, pontosan mit kell csinálnod, miért kell ott összeérnetek, ahol összeértetek. Vagy az is lehet, hogy egy nagynéni története alakul benned úgy az évek során, ahogy egy hagymás növény a földben: a gumó, az emlék gyökere, ugyanaz marad, de a virág változik, egyik évben színpompás szirmokat, a másikban csak egyetlen satnya hajtást hoz.

A lázas végtagok csak verték és verték a fehér falat, mint viharban megvadult ágak – mint az ezüst nyír, ahogy az ablaknak csapdossa magát, kérge felszakad, lefoszlik –, a vékony ujjak az ágy támláján kopogtak, a szív oszcillált, aztán az ujjak hirtelen megállapodtak, kitapintottak egy emléket: a cserépkályha langyos élét, amiről egy darab, ki tudja mikor, lepattant. És jött még egy roham, a láz makacskodott, de te ebbe a mázas csempébe kapaszkodtál, a családi ház meghittségébe és zsivajába, ahol abban a pillanatban édesanyád a kályha mellett feküdt és Thomas Mannt olvasott, mit sem sejtve arról, hogy gyermeke épp lét és nemlét között, ebbe a törött, ingatag mentőövbe, a kályha harminc éves emlékébe kapaszkodik, hogy a kórságból valahogy kievickéljen.

Visszagondoltál, ahogy gyerekkorodban apád minden este az ágy szélére ült, és felolvasott Az eltáncolt papucsokból, de a székely, a királykisasszony, a fekete kakas, az ördög fia, a sánta réce, meg az égig érő fa után mégiscsak a pásztorfiúról akartál hallani leginkább, újra meg újra meg újra, mert minden este elmeséltetted a farkast kiáltó fiú esetét. A nyájat őrző fiú kétszer kiált segítségért: „Farkas! Jön a farkas!” És ilyenkor apád úgy kiáltott, mint ahogyan a fiú maga kiáltott volna, majd folytatta: „Erre az éktelen kiáltásra a parasztok mind futottak is villákkal, botokkal, ásókkal, kapákkal, de a mihaszna, szemtelen fiú, a fa alatt heverészve, szájában egy fűszállal, jól kinevette őket. Aztán, mikor harmadszor kiáltott farkast, mert az tényleg jött, már senki sem jelent meg, és a farkas széjjeltépte az egész nyájat.”

Szeretted, ahogy apád a parasztokat lefestette, mert szinte láttad magad előtt, ahogy a remegő nyári napsütésben kiélesednek a szétfolyó horizontból: kezükben vasvillákkal, bunkósbotokkal, rozsdás kapákkal. Láttad a kiabáló, mezítlábas embereket buggyos nadrágban, az asszonyokat mögöttük lisztes tenyérrel, pörgős szoknyában.

Apád megtanította, hogy a faluban mindenkinek köszönni kell: „Lehet, te nem ismered őket, de ők tudják, kinek a lánya vagy.” Meglepetés volt, hogy a nagyvárosi vénasszony, akihez tizennyolc évesen – az egyetem kezdetekor – beköltöztél, nem hasonlított a falubéliekhez, kedves szomszédaidhoz, Vilma nénihez meg Teri nénihez, akik álló nap a ház előtti kispadon ültek, és kémlelték a falu fel-alá hullámzását: tudták ki, mikor, hova ment, meg miért, és jól tudták azt is, neked mikor kellett hazaérned az iskolából; hogy a keresztanyád hogyan készítette a hagymafőzetet csillapíthatatlan köhögésedre, amit egyetlen modern gyógyszer sem gyógyított; vagy hogy az óvodában melyik csoporttársad szerette fogdosni a feneked.

A kiadó szobában, ahol ez a vénasszony, mint egy gonosz, felvigyázó gazda, parancsolgatott és hatalmaskodni próbált feletted, mindössze két hétig bírtad. Két hétig minden éjjel csak forgolódtál és anyád után keseregtél, aztán, pontosan, ahogy a vasvillás parasztok három nemzedékkel előtted, értékeid lepedőbe csavartad, és batyuddal átszelve a várost meg a fél országot, visszaköltöztél a sajátodba. Az igazi felnőtté válás jele volt talán, hogy ez a nippekkel, Jézus-festményekkel, művirágokkal őrzött, komminustaszagú panel-ágy volt az első és utolsó, ami ilyen durván kivetett magából, a többi rákövetkezőben legalább aludni tudál, ha békére nem is leltél mindenütt. Némelyik közülük persze jelentéktelen maradt, mert csak egy osztálykirándulás vagy nyaralás kelléke volt, vagy mert a szobákat betöltő emberek nem hagytak maguk után semmilyen tapintható nyomot. Néhányat teljesen kitörölt az emlékezet.

Az őrület hirtelen, tőrökkel és ezernyi tűvel rontott végtagjaidnak, szomjúság égette a nyelőcsöved, de felkelni nem tudtál, mert ha megpróbáltad, a homályos szoba elfehéredett, a lábad összecsuklott. Meddig lehet ezt még ép ésszel bírni? Ez a vírus, amiről évek óta beszéltek, pont ebben az ágyban fertőzött meg, a szerelem és az élvezet lepedőgyűrődései között, és most csak halványan tudtad feleleveníteni az éjszakát, amikor hiába dugtad itt le torkodon az ujjad, és piszkáltad meg a nyelvcsapot: a hasis, amit lenyeltél, már nem jött vissza.

Az Ederlezi fájdalmas dallamai zúgtak a tévéből, és már tudtad, a szervezeted nem tolerálja a drogot, egyenesen kabarét csinál belőled: kígyóvá változtat. Eltűntek a csontjaid, és nem korlátozott többé a fizika, ahol csak akartál, ott hajlottál és csavarodtál. Egy új dimenzió sík korongján kúsztál. Hűvös, pikkelyes bőröd sima és makulátlan volt. Csendben siklottál, nem voltak utadban végtagok vagy szervek, hogy megszabják természetedet. De valójában a kígyó is csak egy gyenge analógia volt, egy vézna hasonlat, amit a szavak benned tolongó izgalma kényszerített megfogalmazni, mert egész életedben, ahogy Virginia Woolf írja a Hullámokban, „a szavak felületéhez tapadtál”, de nem voltál más akkor, csak egy hosszú, ősi gerinc, ami felmászott a falra meg a mennyezetre, ami a zajtalan csúszásban belső fodrozódását figyelte, ahogy feltorlódik benne minden, ami elmúlt, és ami következik, és a táguló korong, mint egy trambulin, elnyelt minden fájdalmas ütközést, élt vagy dudort.

Ahogy a hasis ürült a gyomrodból, egy másfajta extázis környékezett meg. A fiú, akinek vizenyős, kék szemébe és nagy, horgas orrába szerettél bele, aki saját, gyűrött ágyába fogadott, most fogai közé vette a fekete csipketangát, amit selyem masni díszített és középen gyöngysor tartott össze, meghúzta, és húsodra csattintotta. Felnevettél. Aztán szopogatni kezdte a gyöngyöket, és nyelvével hozzád nyomta őket. Az összes vér az idegvégződéseidbe torlódott, duzzadtál, minden egy csomóba sűrűsödött benned. Egyszerre akartad ezt a mohó szájat ellökni magadtól, és egész tested belétolni. A fiú tudományához képest semmi volt az élvezet abban a duplaágyban a kilencedik emeleten, ahol egy nyáron denevér repült a szobádba. Éktelen sírás-rívással figyelted, amint a kis fekete test megkapaszkodik a poros függönyben, aztán egy halk puffanással a kanapé mögé zuhan.

Apádat hívtad, hátha mély hangja megnyugtat, mint gyerekként, amikor azt mondta, hogy „a parasztok mind futottak is villákkal meg botokkal”, de csak nevetett a telefonban, és azt mondta: „Hát, mit csináljak én ilyen messziről?” Mert te a nagyvárosban voltál, ő meg a hideg cserépkályha mellett nézte az esti híreket. „Szólj a szomszédnak!” És a szomszéd jött, egy lapáttal kezdte püfölni a kis fekete testet, de te megsajnáltad, és felkiáltottál: „Ne ölje meg, kérem!” Erre a férfi, rezzenéstelen arccal, felkotorta a lapátra azt a néhány grammot, és kidobta az ablakon, te pedig remegtél, hogy vajon túléli-e. Milyen idétlen voltál megint, ez az egész felhajtás és jelenet… De a félelem alattomos dolog, mert látszólag hiába múlik el, az idegpályákon még jóideig ott kereng, és ezt a váratlan megrázkódtatást mivel is csillapíthattad volna: a puha részekhez nyúltál. Újra meg újra felszítottad a tested, reggel hatig, amíg a maradék félsz ki nem rázkódott belőle. Míg ki nem világosodott. Mert akkor megbizonyosodtál: a denevérek már hazatértek, és bevackoltak a háztömb hasadékaiba.

Még egy roham – remélted, hogy az utolsó – ebben az ágyban, ahol nemrég még kígyó voltál; a fiú szobájában, ahol a falak már évek óta állandóak voltak, és a visszatérő álom a múlté lett. De a nyugalom, hiába vágytad, elkerült, mintha maga a szoba űzte volna el, mert vastag, magas falai között hétvégente a fiú vendégei tobzódtak: habzó szájjal ismételték poénjaikat, egyik túlüvöltve a másikat, nyirkos, savanyú verejtékben csóválták fejüket a lüktető zene monoton taktusaira, mindent csak szívtak és nyeltek, míg a kábulat el nem homályosította látásukat. Aztán, mint egy baltával kivágott fa, mind a kanapéra, a fotelre, a szőnyegre, vagy az ágyra dőltek, bárhol is érte őket utol a test kimerültsége – titeket meg kitúrtak az ágyból, hogy a fiúval a konyhában aludjatok egy keskeny matracon, a hűtő mellett.

Egy halk neszre ébredtél. A fejed hasogatott. A kókuszrost matrac nyikorgott – még egy ágy –, a karod lecsúszott róla. A konyhapadló hideg volt és ragadt. Az asztalon üres vodkásüvegek, rúzsfoltos poharak, összesodort bankjegyek, és üres cigarettadobozok hevertek szanaszét, a levegőben a vodka steril szaga lifegett. Felkönyököltél: a fiú melletted feküdt, a takaró fel-le mozgott rajta, a halk nesz tőle jött, ahogy húzogatja magát. „Gyere!” – mondta, amikor észrevette, hogy már fent vagy, a combodba markolt, a szájából szesz és lepedékszag bűzlött, de neked így nem ment, azon aggódtál, hogy a szobából bárki, bármikor kiléphet. Mit kerestél itt egyáltalán? A konyhapadlón, mint egy betolakodó, nem ismertél senkit, senkit a szobákból, és talán ezt a fiút sem magad mellett, mert ahogy figyelted a takaró ritmikus mozgását, olyan volt, mintha már ott sem lennél, használhatatlanná lett húskupacként feküdtél mellette mereven, és összeszorult a gyomrod, amiért nemet mondtál közeledésére, ő pedig szó nélkül elfogadta. Egy újabb felesleges éjjel, egy újabb tönkretett reggel.

Visszafeküdtél a matracra, behunytad a szemed, és hogy szabadulj innen, elképzelted, hogy a nesz csak a nyestektől jön a padláson, a meleget nem a nyár, hanem a cserépkályha ontja, és apád éppen csak néhány perce mondta el, hogy „a farkas széjjeltépte az egész nyájat”. Elképzelted, hogy a saját ágyadban fekszel újra. Azon szerencsések között tudhatod magad, akik elmondhatják: van sajátjuk. A fába saját szaguk, saját verejtékük ivódott, soha senki másé; a fenyő velük együtt öregedett és érett és barnult. Az otthon az ágy; az otthon a megvetemedett öreg ágy lába, amibe a fonalat akasztod, hogy karkötőt fonj belőle; az ágy, aminek léceit már nem tartja szeg; az ágy, amiben a fenyő minden göcsörtjét ismered, mert pici ujjaddal már mind végigsimogattad őket álmatlan éjszakáidon; az ágy, aminek társa, ha távol vagy, csak a megkopott mackó, aki azóta őrzi álmod nyitott szemmel, hogy még a szót sem ismerted: álom, amikor a gondolatokat még nem fűzte valami logikus láncra agyad, mert még csak foszlányok voltak: egy elkapott mosoly a szülők arcáról, vagy egy hang, ami ismerősen csengett.

Klein Mari író, műfordító. Budapesten él. Prózái megjelentek az Élet és Irodalom, a Kortárs, az Új Forrás, illetve a Post Road Magazine, az Another Chicago Magazine, a Maudlin House, és Asymptote Journal oldalain. Rendszeresen közöl fordításokat is.