Csermely Mátyás: Szocia

Részletek

Írta: Csermely Mátyás

Aztán szétestem. Volt olyan is. Nem szeretek róla beszélni, de ha így vizslatod, hát muszáj. Inkább hallgatok, az az egyszerűbb, kényelmes közöny, mint holmi fura nemet mondás. Így hordtak szét a hangyák, mindenki magának, a maga királynőjének, hátha utána homlokon csókolja őket.

Egyszer csak megszülettem. És most itt vagyok. Itt is leszek még jó ideig, ha hagyod. Viseled törékeny termetem, magyarázhatatlan, buja részeim, vagy épp a bizonyos időközönként jelentkező, ámde annál hirtelenebb destabilizációim. Ez némileg szexista volt, sőt mélyebben belegondolva igen rideg meg hideg is. Szeretnék ezért most bocsánatot kérni, sajnos nem lehetek másmilyen.

De nem mindig voltam ám ilyen, nem ám. Emlékszem, mikor megszülettem: egészen kicsinek, szendének, igazi virgonc copfokkal. Nem volt sok gondom magamra, mentem az orrom után. Bejártam földet, vizet, viszont a magasságtól még igenis féltem. Mocskos is voltam, úgy volt. Ha esők után nagy pocsolyák maradtak, derékig merültem bennük, szabadott, senki sem volt, aki megtilthatta volna. Derékig, hogy mikor majd kisüt a nap, alsótestemre egészen rászáradjon a sár, és lekapargathassam. Ez volt akkoriban a kedvenc foglalatosságom, koszt vakarni magamról naphosszat. De ez aztán elmúlt. Megnőttem, a barnaság már alig ért a térdemig, belefeküdni meg már nem mertem, nehogy rám szóljanak.

Az egyre növekvő, aránytalan testrészeim. Külön életet éltek, az elején még csak módjával, nade aztán. Hét éves kor körül előfordul az ilyesmi, ahogy azt okosan később megállapították.

Szólingatni kezdtek, körém nőttek, hol dundin, hol hosszúra nyúlva. Kényelmetlenné vált a mozgás, orra buktam, gerincemre estem. Így inkább lefeküdtem, s ottmaradtam. Igazi daccal meredtem a felhőkre, és még akkor se mozdultam, ha éppen vöröshangyák csipkedték finom, rózsaszín talpamat. Amit elég ízléstelenül mostanában lereszelek, mert odament rá a fene szaru, hogy baszná meg. Hogy rakjam ki amúgy Onlyfansre, hogy éljek amúgy, de most tényleg. Amúgy.

Aztán szétestem. Volt olyan is. Nem szeretek róla beszélni, de ha így vizslatod, hát muszáj. Inkább hallgatok, az az egyszerűbb, kényelmes közöny, mint holmi fura nemet mondás. Így hordtak szét a hangyák, mindenki magának, a maga királynőjének, hátha utána homlokon csókolja őket. Az egyedüli dolog, amiért túlélni vágytam, még ha csak kicsit is, az érdekesség volt. Hogy bizonyos testrészeimhez bizonyos funkciókat rögzítettek, sőt, vitatkoztak rajta. A domborodó mell mire jó? Etetni vagy csábítani. Hát a szemem, orrom, érzékeim? És így tovább, magyarázták, hordták ide-oda. Királynők fürödtek egymás vérében, szappanuk az én hájamból készült.

Az ezt követő századokról nincs sok emlékem, csupán annyi, hogy vérezni kezdtem. A jó vastag éjszakai betéten is simán átáztam, és mondhatnám, hogy görcsölt a hasam, mint állat, csak ugye ki tudja, hogy az nem a fejem volt-e.

Látták végül, hogy ez nem vezet sok jóra. Ezért úgy, ahogy tudtak, megállapodtak. Elneveztek ennek-annak, sőt még néha kedves becézgetésként visszavarrták egyes testrészeim. Fejbúb vagy popósimiként, attól függ. Mert visszavarrták, igen, csak sajnos nem mindent jó helyre. Vagy legalábbis nem oda, ahol még a legelején volt.

Szóval az is lehet, hogy beszélnek a felhők, és hogy így vagyok tökéletes. Ilyen megkonstruáltan.

Csak gondoltam, elmondom, mielőtt még csináljuk. Csak hogy tudd, kivel kezdesz ki. Csak hogy tovább taszítsalak magamtól, vagy, hogy épp közelebb húzzalak. Mint az Esti Kornéllal, úgy legyél, ha kérhetek ilyet. Döntsd el most, vagy élj örök kétségben

ha belém hatolsz, és befogadlak, és bennem is maradsz, és nem mész el, és eggyé válsz velem, mondjad, te mim leszel?

Csermely Mátyás 2006-ban született Budapesten. Író, költő, a Szegedi Tudományegyetem szabad bölcsészet szakos hallgatója. 2025 óta publikál.