Hegedűs Márton: Meccs

Részletek

Írta: Hegedűs Márton

A létravértesi középpályás előre ívelte a labdát, és a B középből – a beton lelátóról – mind a tizenhat ultra egy emberként üvöltött, amint az ellenfél fürge hetese levette az elérhetetlennek tűnő labdát, centikkel az oldalvonal mellett, és megtolta a lihegő Laci mellett.

Laci a térdére támaszkodott és lihegett, a barna Sophianne kátránya pokoli köhögések útján tört fel a tüdejéből. A Báránd SE 24/25-ös szezonja talán még az előzőnél is rosszabbul indult, a megye kettő déli csoportja nem kímélte az újonc csapatot, így a falu legjobb tizenegye a tabella utolsó előtti fokán állt, valahol Kaba után, de még éppen Szerep előtt.

– Fogd mán’ szorosabban azt a töpszlit, Lacikám!

Mexikó Józsi bácsi arca teljesen elvörösödött a kiabálástól, habár általában is vörös volt, és olyan irtózatos erővel szorította a korlátot, hogy félő volt, a rozsdás fémcső kettétörik. Az öreg még a tízes évek elején ült le a kispadra, amikor a csapat a nemzeti bajnokság harmadik bugyrában harcolt a bennmaradásért. Azóta erősen kopaszodik. Annak idején még egy kispályás tornán nyert jegyet a mexikói világbajnokságra, ahol – miután a nemzeti tizenegy korán kiesett – elkezdett inni. Azóta sem hagyta abba.

A stadion meszelt falai kopottak voltak. Laci gyerekként ezeknek a tövéből figyelte áhítattal apját, a hajdú-bihari Bergkampot, Báránd örök tízesét, ahogy egy hanyag biciklicsellel a megye legjobb védőit is elküldi rossz irányba, hogy aztán a kivetődő kapus mellett a hálóba gurítsa a labdát. Csodálta az apját. Csak egy szezont húzott le harmadik számú csatárként Mezőkövesden az első osztályban, azt is kölcsönben, aztán visszatért Bárándra. Negyven éves koráig volt kezdő, és valószínűleg utána is az lett volna még pár évtizedig, ha egy tragikus motorbaleset következtében nem esett volna kómába. A képe kikerült a sarki presszó falára, és Józsi bácsi azt mondta, hogy senki sem hordhatja utána a tízes mezt.

– Nem tudlak lecserélni, ne dögölj mán’ meg! Öt perc, Lacikám, öt!

Lacika az öregedő csapat legfiatalabb tagja volt, két éve jött az U20-as csapatból. Balbekket játszott, bár eredetileg középhátvéd volt, viszont a mester nem jósolt neki nagy jövőt abban a pozícióban, tekintve, hogy Lacika alig volt százhatvan centi. Tulajdonképpen egyáltalán nem volt ügyetlen. Érezte a labdát, az ifi csapatban ő tudott a legtöbbet dekázni, és jobb napokon akár félpályáról is gólt rúgott az U20-as kapusoknak. Apja azóta járatta edzésekre, mióta megtanult járni, és minden erejével próbálta elérni, hogy ha ő visszavonul, Lacika kezdjen a helyén. Egyetlen hiba volt az elképzeléssel: Laci nagyon szerette a hasát, a tüdejét annál kevésbé, ezért nem lehetett elől játszatni, mert még az idősebb védők is lefutották. Lassúsága miatt védőként sem volt túlságosan megbízható, de legalább nehéz volt megkerülni, és olyan erős volt, mint az öszvér, bár Józsi bácsi szerint inkább ökör volt. Idén először játszott kezdőként a felnőtt csapatban, mert Bibó, a negyvenes szélsővédő sérvet kapott téglázás közben a szezon elején.

Lelátóból kettő is volt a stadionban, de a vendéglelátó, egy korhadt fatákolmány, használhatatlan volt, ezért csak a másikon ültek. A kelleténél nagyobb, szürke betonépítményt még a polgármester Gyuri idejében húzták fel, Józsi bácsi mindig elmondta, hogy az az áldott jó ember még a betonozásban is segített, Isten nyugosztalja. Az új, digitális eredményjelző táblán – amire olyan büszke volt, hogy nyáron egy edzés után le is festette – most ez állt: Létravértes SE egy, Báránd SE egy.

A létravértesi középpályás előre ívelte a labdát, és a B középből – a beton lelátóról – mind a tizenhat ultra egy emberként üvöltött, amint az ellenfél fürge hetese levette az elérhetetlennek tűnő labdát, centikkel az oldalvonal mellett, és megtolta a lihegő Laci mellett.

– Érj már visszaaaa! Lacii! Kurvaistenbasszíkmeg!

A szélső, akiről Laci lemaradt már nyújtott lépésekkel vágott befelé a tizenhatos sarkánál. Laci stoplisa szaggatta a fűcsomókat. Előre dőlt, erősen kellett koncentrálnia, hogy ne hányja el magát, és úgy érezte, kiszakad a tüdeje. A lelátó elnémult, a kispadon tarkóra tett kézzel ugrottak fel a cserék.  Laci az oldalvonal felé pillantott. Józsi bácsi a haját tépte, és kikerekedett szemmel figyelte a balbekk utolsó sprintjét.

– Bántsad, Lacikám!

Egyszeriben elüvöltötte magát a nézőtér, dudák harsantak fel, Józsi bácsi kezéből kiesett a kulacs. Laci elveszett a hangzavarban. A Puskás Arénában volt, mezőkövesdi színekben. Felnézett az eredményjelzőre. 1-1. Andrij Neszterov öngólja mellett Pekár László neve világított a kijelzőn. A magyar kupa döntőjében volt, öt évvel ezelőtt, azon a meccsen, amire még az apjával ment. Körbenézett. Magukat kereste a B középben, de ahogy végignézett a sárga-kék mezes közönségen, hátrahőkölt. Mindegyik néző az apja volt. Pont úgy néztek ki, ahogy a baleset előtt látta őt: ritkás, őszülő barna haj, borotvált arc, tiszta tekintet. Csak őt nézték, és kezüket felemelték, hogy Laci háta mögé mutassanak.

– Figyelj!

Egy gizda, higanymozgású hetes futott el az oldalvonal mellett. Laci a saját kapuja felé nézett, és meglátta a tizenhatos sarkánál várakozó csatárt. Elkezdett sprintelni. A szélső a pálya szélén megállította a labdát, átvette a jobb lábára, tett egy lépést hátra, és a kapu felé mozgó csatár irányába nyeste. A csatár felugrott. Laci még elég messze volt, de minden erejét összeszedte, és két méterről csúszott rá a futóra hátulról. Esélytelen, hogy ezt megússza szárazon. Már hallotta a csontokat reccsenni, szakadni az izmokat, a sípszót, látta a piros lapot, a hatalmas pofon csattanását az arcán. A futó tett még két bizonytalan lépést előre, megbotlott, de pár fürge lépéssel újra megtalálta az egyensúlyát, és talpon maradt. A labda a pálya melletti bozótosba csapódott. Laci szabályosan szerelt, megszólalt a meccs végét jelző kettős sípszó.

– Az a szerencséd, te taknyos, hogy Bibó két hétig felállni sem fog tudni.

Laci a földön feküdt, és kapkodta a levegőt. Józsi bácsi állt felette. A feje a szokásosnál is két árnyalattal vörösebb volt, fenyegetően lengette az öklét, és úgy üvöltött, hogy félő volt, kiesik a műfogsora.

– Nem kéne annyit pöfékelni, te ökör.

Egy melegítőnadrágos, baseballsapkás alak lépett hozzájuk. Jegyzetfüzetet tartott a kezében. Eddig a létravértesi drukkereken kívül csak ő állt a korhadt fakupac előtt, amit itt valamiért lelátónak hívtak. Ezt nem értette. Azt, ami a pályán történt, már annál inkább. Az ordítozó edző mellé lépett, ránézett, és határozottan felé nyújtotta a karját.

– Szép napot, sporttársak! Pethő Sándor, Mezőkövesdi sportegyesület, játékosfigyelő.

Józsi bácsi megnémult. Kikerekedett szemekkel nézett a játékosmegfigyelőre. Kicsit habozott, majd bizonytalanul megrázta a kezét. A játékosmegfigyelő biccentett, aztán lehajtotta a fejét, és Lacira nézett.

– Jó volt az a becsúszás a végén, meggyőző volt, kölyök!

Laci felült. Lihegett. Pokolian fájt a tüdeje, a lába, a talpa, de leginkább a feje. Szédült. Nem tudta, hogy ez most gúny, hogy legyen mérges, vagy köszönje szépen, esetleg süllyedjen a föld alá, ha már ilyen kényelmesen ül itt, a sárga gyepen. Nyelt egyet, aztán a játékosmegfigyelő irányába biccentett.

– Mi?

– Következő héten edzhetnél velünk.

Laci bólintott, és biztos volt benne, hallucinál. Arra gondolt, hogy az edzőnek mégis igaza van: nincs mese, holnaptól le fog állni mindennel. Nagyot nyögött, és feltápászkodott annyira, hogy kezet tudjanak fogni képzelete szüleményével, aztán visszadőlt a földre. Józsi bácsi még mindig kikerekedett szemmel nézett a férfira, majd a földön fekvő, pocakos Lacikára. Aztán vissza a játékosmegfigyelőre. Elmosolyodott, és erősen megrázta a férfi kezét.

– Remek választás, sporttárs! Mindig mondtam ennek a fiúnak, hogy lesz belőle valami! Aranylába van!

Hegedűs Márton (2002, Budapest) újságíró. Ez a második megjelent novellája.