Sándor Anna Viola: Nem beszélünk soha

Részletek

Írta: Sándor Anna Viola

Az apja akkoriban éjjelente a fülembe duruzsolt, ne is álmodjak róla, sose fogom megtudni a titkát. Erősen hozzábújtam, ő átölelt, az apja érintését éreztem a bőrömön, a horkolása, a szemébe lógó haja, a karja, a szorítása mind az apjáé volt.

Ez az apámé volt. Csak akkor használd, ha tudod, hogy kell, mondja. Bólintok. Kezébe veszi a kést, megmutatja, hogyan vágjam vele az akciós aldis csirkét. Nem szólalok meg. Az apjáról sose beszél, pedig ott van a kapcsolatunk minden pillanatában. Az ő leheletét érzem magamon szex közben, az alagsori kocsmákban tartott koncerteken ő kever furcsa porokat az italomba. A fülébe suttog, amikor hosszú sétákra indulunk a Mecsek őszi lejtőin, és biztos vagyok benne, valami olyasmit mond, nagyon remélem, hogy elveszed ezt a lányt. Ilyenkor elkomorul, és elkomorulok én is, aznap nem főzünk, és estig a Házasság első látásrát bámuljuk a tv-ben, hogy eltereljük a figyelmünket arról, ahogy az apja a háttérben hangosan bőgeti a metálzenét egy ősrégi lemezjátszón.

Az első randin miután kikértük a kávénkat, és leültünk a kétes tisztaságú kocsma asztalához, a családomról kérdezett. Elmondtam, apám nyugdíjas fogorvos, édesanyám tanítónő, Pesten élnek a húgommal. Mosolygott, megérintette a kezem, majd azt mondta, kérdezzek bármit, kivéve az apjáról. Arról nem fog beszélni soha.

Soha nem is beszél, de tudom, hogy gyári munkás volt a szülővárosában, és két éve július 13-án halt meg. Nem tudom, hogy mi történhetett vele. Az édesanyját jól ismerem, takarítónő ugyanabban a gyárban, ahol az apja dolgozott. Nem merem megkérdezni, ott ismerkedtek-e meg, pedig látom magam előtt, ahogy az apja késve igyekezik a reggeli műszakra, és megcsúszik a figyelmetlen takarító lány vödréből kiöntött vízen. 1998-at írunk, két hónap múlva összeházasodnak.

A dátumot a családi albumban láttam, amikor egyszer az anyja titokban megmutatta nekem. Hiányos, az apjáról csak egy kép van, az is elrejtve egy másik mögé. Magas, fess férfi. Pont olyan, mint ő. Úgy képzelem, sportos volt, erős és harsány. Ő volt a legnagyobb lázadó a gyárban, aki mégis a főnök kedvence, a legnagyobb ivó, szerető férj és jó apa.

Kezembe veszem a konyhakést, maszatolom a húst, ő mellettem áll, és nézi. Kioktat, rosszul fogod, ez apámé volt, nem lehet akárhogy. Nem csak a kés volt az apjáé. A lakás és az autó is, láttam a papírokat. És még ki tudja, mi minden. Az övé lehetett a takaró, amiben esténként alszom, a matrac, ami hangosan rugózik a felszabadultabb napokon. Az apjáé lehetett az erkély, a cigaretta és a borospoharak a polcon. A kés is az apjáé volt, és rosszul fogom. Kiveszi a kezemből, és ő vágja tovább, látom, hogy ideges, úgy kell csinálni, pontosan úgy, ahogy az apja tanította.

Nem tudom miben halt meg. Az anyja egyszer azt mondta, baleset, fatális véletlen. Ő nem mond semmit. Egyszer még a temetőbe is elmentem, kikértem az adatlapját, de nem mutatták meg. Hónapokig rettegtem, nehogy megtudja. Az apja akkoriban éjjelente a fülembe duruzsolt, ne is álmodjak róla, sose fogom megtudni a titkát. Erősen hozzábújtam, ő átölelt, az apja érintését éreztem a bőrömön, a horkolása, a szemébe lógó haja, a karja, a szorítása mind az apjáé volt.

Akkor se beszélünk az apjáról, amikor november elsején beülünk a régi autóba, és elindulunk, cél nélkül bámulva a remegő sárga fákat. A kocsiban metál szól, az apja kedvence, sose hallgatunk metált, csak amikor közeledik a november. Ütemesen dobol a kormányon, váltani is elfelejt néha, fel le huppanunk, ahogy száguldunk a kátyús mecseki szerpentineken.

Arra gondolok, ha most meghalnánk, a megyei hírlapban az szerepelne, egy huszonkét éves nő és egy huszonöt éves férfi tragikus hirtelenséggel elhunyt, és a húgom pár év múlva úgy menne el élete első randijára egy felkapott budai pékségbe, hogy azt mondaná, bármiről kérdezhetsz, kivéve a nővéremről. Róla nem beszélünk soha.

Sándor Anna Viola 2002-ben született Budapesten, azóta is ott él. Korábban az ELTE BTK magyar szakán tanult, jelenleg pedig az ELTE pszichológia szakos hallgatója.