Gáspár Sára: András megértő figyelme

Részletek

Írta: Gáspár Sára

Már jónéhány hete beszélgettünk, amikor András minden előjel nélkül eltűnt. Nem reagált az üzeneteimre, meg se nyitotta őket. Csak miatta tettem ki melankolikus tájképeket, egyikre sem reagált, én pedig rettegtem attól, hogy rájött, ez nem is én vagyok, pedig én vagyok, de lehet, hogy nem úgy, ahogy ő gondolja, és lehet, hogy megérezte, hogy jobban érdekelnek a csillogós harisnyák és a részeg flörtölések, mint József Attila.

Nem lett volna muszáj visszaírnom arra az üzenetre, de nem volt okom nem válaszolni. Annyit kérdezett, ez hol van, mégis indiszkrétnek éreztem a közeledését. A képen hazudtam. A felülexponált fotón nem látszik a füst és az embereket is leretusáltam róla, szerettem volna, ha a tóban úgy van jelen a feszültség, hogy látszólag semmi oka nincs rá. Nem tudtam, ki kezeli az oldalt, nem is jártam még a városban, aminek a könyvtáráról kommunikált a profil. Volt valami zaklatottság a posztokban, versek, regények részletei, jellemzően kis képkivágatban, néhány sor látszott rajtuk csupán. Az idézetek általában a halálról szóltak, mégsem érződtek sem patetikusnak, sem drámainak, elmosódottak voltak, előnytelen szögből befotózva, minden negyedik vagy ötödik poszt pedig a könyvtár ablakában készült, felülnézetből. Láttam hóban, esőben, tavaszi napsütésben az idegen város idegen könyvtárának a kertjét, de valahogy semmi nem mentette meg a látványt. Amikor elmondtam a tó nevét, megköszönte a választ és szép napot kívánt. A tó iránt tanúsított őszinte érdeklődése bizalmat ébresztett bennem, kérdeztem hát én is a könyvtárról, és válaszul kaptam én is néhány fotót, elsárgult előzékeket, innen tudtam meg, hogy a férfit, akivel beszélek Andrásnak hívják, a dedikációkon hol Bandiként, hol Andrisként, hol Andrásként szerepelt, és a nagy irodalmárok mély, átbeszélgetett éjszakákat, megértő figyelmet köszöntek meg neki. Attól a pillanattól kezdve semmire nem vágytam, csak András megértő figyelmére, és mindössze pár nap beszélgetés kellett ahhoz, hogy rábízzam az életem egy férfira, akivel még csak nem is találkoztam.

A levelek, amiket küldött válásról, gyereknevelésről, Borbély Szilárdról szóltak. Eleinte nem értettem, miért éppen nekem címzi őket, mit adhat neki egy huszonnégy éves, fővárosi lány, akinek a legnagyobb tragédiája az életében, hogy háromezerháromszáz forint lett a gin-tonik a Budapest Parkban. Nem akartam magamat komolyabb embernek tettetni, mint amilyen vagyok, mégis olykor azon kaptam magam, hogy a Magyar Tudományos Akadémia honlapján ellenőrzöm szavak helyesírását és még a gondolatjel billentyűkombinációit is megtanultam, nehogy azt higgye, tudatlanságból használok kötőjelet. Rettegtem attól, hogy rájön, nem én vagyok a legérdemesebb ember arra, hogy megbeszélje például azt, hogy a másik ember halálának a tapasztalata tesz minket azzá, akik vagyunk. Azt is csak hetekkel később mertem elmondani neki, hogy nekem a legközelebbi tapasztalatom a halállal az volt, mikor gyerekként elütött egy biciklis, és a szomszéd gyerekek elhitették velem, hogy meghaltam. Nem szóltak hozzám egy egész hétig, nekem meg nem volt okom kételkedni, mert hiába szóltak hozzám anyáék, én úgy tudtam, hogy aki meghalt, ahhoz már csak a szerettei szólhatnak. Amikor egy hét múlva megtudtam, hogy csak vicceltek, és én nem haltam meg, egy kicsit csalódott voltam, hogy mégis beszélnem kell velük. Andrásnak tetszett ez a történet, azt mondta, azon kevesek közé tartozom, akik nem másokon, hanem magukon keresztül tapasztalták meg először a halált, még ha a fikció és a gyermeki bugyutaság keretében is, és mondott még valamit a nyelvi tapasztalásról is, hogy miképpen hódítottam meg újra a magam számára. Ezt már kevéssé értettem, így válaszul inkább csak elküldtem neki, milyen ruhát veszek fel az esti randimra, és ő nem válaszolta azt, hogy szerencsés a fiú, mindössze annyit írt, hogy ne felejtsek el enni indulás előtt.

Már jónéhány hete beszélgettünk, amikor András minden előjel nélkül eltűnt. Nem reagált az üzeneteimre, meg se nyitotta őket. Csak miatta tettem ki melankolikus tájképeket, egyikre sem reagált, én pedig rettegtem attól, hogy rájött, ez nem is én vagyok, pedig én vagyok, de lehet, hogy nem úgy, ahogy ő gondolja, és lehet, hogy megérezte, hogy jobban érdekelnek a csillogós harisnyák és a részeg flörtölések, mint József Attila, pedig én tényleg minden fogorvosi látogatás során elkezdem szavalni a Nagyon fájt, mondjuk nem azért, hogy elvont irodalmár legyek, hanem hogy nevethessek azon, milyen drámai vagyok. Az első pár napon még azon aggódtam, hogy megutált, aztán egyre inkább azon, hogy mi van, ha valami történt vele. Nem hívtam fel, semmi esetre sem tettem volna ilyet, mert soha nem vette volna fel a telefont, és ez csak további aggodalomra adott volna okot. A vezetéknevét nem tudtam, de beírtam a Google-be a város nevét, és hogy András, de aztán rögtön be is fejeztem a kutatást, mert rájöttem valamire: nem akarom tudni, hogy néz ki. Nem volt még férfi az életemben, aki ennyire ne lett volna számomra férfi, de közben mégis ennyire férfi lett volna. Sosem gondoltam volna, hogy egy beszélgetés lehet ennyire testi tapasztalattól mentes. Nem is kerestem hát tovább, inkább a városáról nézegettem képeket, mintha bármit megtudnék ezáltal róla is. Megtaláltam a térképen a könyvtárat, a CBA-t, ahol vásárolni szokott, egy-két kocsmát, és egy frissen felújított művházat. Bármelyik ajtó elé oda tudtam képzelni, mindenhol láttam magam előtt, ahogy éppen ott cigarettázik. Ez megnyugtatott, András eszerint él, nem lehet ez másképp. Aztán megtaláltam azt a hidat. A téli fotón jeges volt, és hó fedte, de még így is jól látszott a fehérség alatt a rozsda. Egyik fotón sem szerepelt ember. A vízállás alacsony volt, mindössze a híd bokájáig ért, de még ez sem szabadította meg a leugrás vágyától. „Híd még a világon soha másképp meg nem szűnhetett hídnak lenni, csak ha beszakadt”, ez jutott eszembe, aztán rögtön beléptem a városiak csoportjába, és ráírtam egy nénire, hogy menjen be a könyvtárba, és vegye ki az összes Kafka-kötetet, hogy András ne férjen hozzájuk. Ötezer forintot fizettem neki.

Délután aztán megjelent, de nem üzenetet írt, egy kidöntött fáról posztolt. Mérges fejet küldtem rá. Jó volna, ha beszélgetnénk még néha, ezt írtam neki végül, ő pedig azonnal válaszolt, és elkezdte elemezni a nyelvi közlés őszinteségének lehetőségeit, azt mondta, örül, hogy mentes vagyok a nyelvi formulák modoros automatizmusától. Rendben, válaszoltam kissé sértődötten, jelezve, hogy az aggodalmamra még mindig nem reagált. Rögtön aztán kifejtette, hogy nehezek voltak a napjai, nem tudott üzenni, és kiderült az is, hogy nem a csillogós harisnyámmal, inkább a depressziós tájképeimmel riasztottam el, egyszerre jelented nekem az életörömöt és a melankóliát, nekem csak az egyikből van most, írta, én pedig nem válaszoltam neki, hogy szívesen megosztom vele a másikat, több hét beszélgetés után én is megtanultam egy s mást tőle arról, mikor milyen mondatoknak hol a helye. Megbeszéltük, ki milyen természetes nyugtatót szed, és ajánlott egy ázsiai agyserkentő hatású gyógynövényt is, az antidepresszáns tompítja a gondolkodást, mondta, aztán mindketten lefeküdtünk aludni.

Végül nem bírtam ki, hogy ne keressem ki a nevét, és azt se, hogy ne iratkozzak be a legközelebbi fiókkönyvtárba, hogy kivegyem az összes versantológiát és tanulmánykötetet, amibe András valaha írt. Próbáltam megtalálni az utolsó pontot az életében, amikor még boldog volt, valószínűleg így született, erre jutottam, amikor megtaláltam azt a válogatást, amiben egy diákpoézis pályamunkái szerepelnek. András a Hideg parketta, tegnap volt című versével III. helyezést ért el, a szöveg így indult: „nem tudom megírni, amíg a földön fekszem / és nem akarom már megírni, mire felállok”, alatta pedig így méltatta őt egy öreg bácsi, fekete-fehér portréval: „Bodrogi András verse a lírai önreflexió kiemelkedő példája, amelyet a kiüresedett metakeret nem csupán tematizál, hanem performatív aktussá is emel. Azáltal, hogy a szöveg létrejötte saját állításának visszavonásában teljesedik ki, a vers a jelentésalkotás folyamatát egy dinamikus, önmagát felszámoló, mégis kiteljesedő poétikai térben helyezi el”. Ráztam a fejem. Szerettem volna megírni Andrásnak, hogy azt hiszem, én nagyon jól értem őt, jobban, mint mások, például mint az irodalmárok, akikkel egész éjszakákat beszélget át. Miért nem írsz már verset, írtam végül rá, aztán megkérdeztem azt is, megházasodna-e újra. Az örök egyedüllét gondolata filozófiailag megnyugtatóbb számomra, mint az örök visszatérésé, és nem szeretem már a verseket, válaszolta.

*

A randijaim egyre kevésbé sikerülnek jól, mindig azt érzem, felesleges egyáltalán elindulnom is, ha egyszer szívesebben ülnék otthon és beszélgetnék Andrással. Még csak egy órája vacsorázom egy másik férfival, már az órámat nézem, a mosdóban megkérdezem Andrást, szerinte mi az a legrövidebb idő, ami után nem illetlenség távozni egy találkozóról, a legegyszerűbb el sem menni, ha mégis, akkor gyerekre hivatkozni, ezt válaszolja, én pedig mérges leszek rá, amiért nem vesz komolyan, ezért kikérek még egy desszertet is. Furcsa érzés megcsalni egy férfit, akivel mégcsak nem is találkoztam, és akibe még csak nem is vagyok szerelmes. Hiába provokálom, nem tudok kiigazodni rajta, ha letörlöm a társkeresőm, támogat, ha nem törlöm le, támogat, valami nem stimmel ebben, hogy feltétel nélkül, mindenben. Na vajon mit akarhat egy huszonnégy éves lánytól egy negyvenes férfi, na vajon mit, mondják a barátaim, a legnagyobb írókkal levelezik és pont rád van szüksége ahhoz, hogy legyen kivel irodalomról társalognia, hát semmit nem gondolsz a világháború utáni költészetről, ezt már inkább én mondom magamnak. András egyszer azt mondta, ha lenne felesége, nem beszélgetne velem, mert kiszervezett párkapcsolati funkció, hogy állandóan vele beszélem meg a lelki panaszaimat hajnal kettőkor, ebből arra a következtetésre jutok, hogy jelenleg én vagyok a felesége. Holott megbeszéltük: egyikünknek sincs szüksége kapcsolatra, szeretjük a magányt, és nem szeretjük a találkozásra való társadalmi kényszert. Majd te vezetsz az oltárhoz, mondom neki egyszer, hogy reakciót erőszakoljak ki belőle, rendben, szívesen, mondja, álmomban veled szexeltem, mondom máskor neki, irigyellek, válaszolja, lehet, hogy te leszel a férjem, ilyet is mondok neki, amire csak annyit ír, hogy szerinte nem járnék én azzal jól. De magáról sosem beszél, nem tudom, ő jól járna-e velem, fogalmam sincs, ki vagyok én Andrásnak, fogalmam sincs, ki egyáltalán ő. Közben a randipartnerem kérdezősködik, milyen filmeket szeretek, hova utaznék, ha végtelen időm és pénzem lenne, van-e testvérem, van-e kutyám, van-e macskám, és arra gondolok, hogy én ezeket a kérdéseket nem tudnám megválaszolni Andrásról. Zaklatott leszek, nem ismerem, nem tudom, hogy néz ki, nem tudom, élőben nevetne-e a vicceimen, nem tudom, mit választana erről az étlapról, egyszer sem számolt még be arról, hogy enne bármit is. Tetszene neki ez az étterem? Rendezné a számlát? Rendezné a számlát. Másfél óra után távozom, hazafelé a villamoson megkérdezem tőle, van-e macskája, Kifelé mentem. Kifelé a jóból. / Macska voltam forró bádogtetőn. / Idő: úgynevezett ezüstvasárnap. / Elhagytam védőszentjeim csoportját, / nem búcsúztam, nem vagyok jó kozőr, ennyit válaszol. Nem minden metafora, írom csupa nagybetűkkel, nem, nincs macskám, válaszolja, és aznap este már nem beszélget velem irodalomról.

­*

András ágyában fekszem és sírok. A városba végül télen jutottam el, András a peronon várt, átvette a bőröndöm és egyből a könyvtárába vitt. A hallgatók óvakodó tekintetéről egész nap nem beszéltünk, nem is rólunk szóltak, hiszen a könyvtárosi szobájában csak régi folyóiratokat adott a kezembe, vigyél bármennyit, amennyit szeretnél, nekem nincs már szükségem ezekre, mondta, nem érdekel már az irodalom. Átsétáltunk azon a hídon, amin minden reggel végigsétál. Nem lehet másképp eljutni ide alvégről, ez az egyetlen út. Nincs miért aggódj, nézett rám. Nem jelent már neki ez a híd semmit, még ez sem, mondta, meg hogy rég volt már annyi idős, mint én, rég volt már, hogy minden reggel megállt egy pillanatra a közepén, és a keskeny folyón végignézve Raszkolnyikovnak képzelte magát. Külön szobában ágyaz meg nekem, az egész olyan tiszta és ártatlan, hogy szinte bűnösnek érzem magam, amiért ez feltűnik.

Gáspár Sára 1999-ben született Szegeden. Reklámszövegíróként dolgozik, kritikát és prózát ír, a FISZ Könyvek egyik sorozatszerkesztője.