Márton Evelin: Öt hegy, öt templom

Részletek

Írta: Márton Evelin

A nádas megnyílik hamaroson, s az én kóborjaim kijőnek a homályból. Őnekik viszed azt, amit küldök – mondta az Úr és gyöngéd lökdöséssel jelezte Vendelnek, hogy induljon izibe, mert idő van.

Mikromesék a kivonulás lehetőségeiről

 0.0

Vendel, Vendel te – rázogatta az Úr a Juhos Remete Vendel vállát.

Ébredj immár, mióta szólongatlak. Indulj csak meg lefelé, haladj északkelet felé, és Mahmudiye partjáig meg sem állj. Ott a víztükörrel fordulj szembe, és az áldás kérése után, lépjél hármat hátrafelé. Aztán fordulj újra menetirányba és tarts a szőlőlugasok felé. Vak vagy, én jól tudom, de te jobban látsz minden látóknál, és hited vezet téged a vizek, és földek legszéléig. Addig menj, míg meg nem érzed, hogy lábad homokkal kevert agyagban jár. Ott térdepelj le, és vessél téglát, hármat. Várd meg, míg kiszáradnak, s rakjál belőlük halmot. Kelj fel újra, s keletnek hajolva, áldásodat kérve, indulj meg ismét. Felfelé haladtodban nyújtsd ki két kezedet, hogy érezd a fákat. Nyolc szilvafát számolj, jobbról, vagy balról, ahogy neked tetszik. Ha megvan a nyolc, lábad már a tornác kövénél jár. Az ajtó nyitva, a kemencét hűvös koromszagáról könnyűszerrel megtalálod. Az ibriket tedd a padkára, és terítsd le a földre a válladon hordozott csergét. Aztán meg úgy tűnj el onnét, mint a hajnali harmat, amelyet én bocsátok könnyem helyett e világra.

A nádas megnyílik hamaroson, s az én kóborjaim kijőnek a homályból. Őnekik viszed azt, amit küldök – mondta az Úr és gyöngéd lökdöséssel jelezte Vendelnek, hogy induljon izibe, mert idő van. Megképződött.

0.1

A kán mezítláb lépdelt  a sűrű  nádban a vágók  és csempészek, a madarászok keskeny csapásán.  Szentséges nyugalom járta át őtet. A kerál ott szuszogott mögötte.

Hát ilyen a boldogság - gondolta a kán.

Helyenként combközépig süppedtek vízbe, iszapba. Szúnyogok kövér raja támadta a burkából kivillanó szemöldöküket, és kézfejüket. Hagyták, hadd szívják a vérüket a bestyék. Jut is, marad is – gondolták.

Figyelj  csak kán – mondta a kerál – megyek most én elöl, hogy te pihenjél egy kicsit.

Mindárt a tóban leszünk, ne aggódj kerál. És amott sokáig egymás mellett tudunk caplatni, szükségünk is lesz rá. Az a nehezebb terep, ott csak egymásba kapaszkodhatunk – válaszolta a kán.

0.2

A lenyugvó nap a szemükbe sütött, és lett őbennök csodálatos káprázat.  A tófelszínről hosszúlábú gázlómadarak rebbentek fel. Seppegő szárcsák hívogatták pulyáikat hullámzó vízifű közé. A kerál enyhe terpeszben lecövekelt a térdig érő vízben, zoknijába hidegen bugyogott fel a finom iszappor. Összeölelkeztek a kánnal, és testöket-lelküket átjárta a melegség. Mindketten biztosak voltak abban, hogy együtt még alkonyat előtt kijutnak Mahmudiye partjára. Onnan már nincs messze  az udvar és a kert, a szőlőtövek, amelyekkel még meg kell tanulni kezdeni valamit.

Átlósan szelik át a tavat, gyalog s meztélláb, ahol mélyebb, ott úszva.

A kán elfeledkezve magáról a hátán feküdt vidramód, és csak a lábával kormányozta magát. A kerál térítette vissza őt a helyes irányba és megkérte szépen, hogy ha egy mód van rá, forduljon őkánsága a hasára és ússzon ügyesen utána, mert nemsokára szemeikre zúdul az alkonyat. A kán engedelmesen követte a kerált, és hamarosan újra  magasra nőtt nádasban jártak, nemkülönben keskeny ösvenyen, mint a kanális túlsó felén. Mostanában nem vágják a nádat, nem kell senkinek semmire, és  benőhet mindent, kedve szerént.

Szurokédes feketeség borult rájuk, melyekből a fejlámpáik, mint felajzott szentjánosbogarak tündököltek.

0.3

Mahmudiye éjszakai köntösére ritkás utcalámpák szórtak sárga fényt.

A ház ott állt, ahol hagyták, és amennyire meg tudták állapítani, semmi baja nem esett. A hosszú esős hónap szaga még ott lebegett a szobában. Elszáradt szőlőágat és sercegő, nedves fűzfát égettek a kemencében, hátukat a melegedő falnak vetve üldögéltek. A kerál a kán mellére hajtotta a fejét, és hamarosan elaludt. Ment utána az álomba a kán is, lépegettek benne egymás mellett.

Hajnalban a kerál megébredt, és óvatosan leválasztotta magáról a kánt. Fent az égen, a csobán angyal már kendőjét csomózta, hogy a vállára vesse, és meginduljon Nyugat felé.  A kerálnak eszébe jutott, hogy a múltkor hagytak egy kis kávét és hogy látott a padkán egy  ütött-kopott ibriket, amit tán a házzal együtt örököltek.

Hogy az ördögben lehet kemencében kávét főzni? -  tűnődött el a kerál, de aztán megvilágosodott. Hát csakis parázson, hogy másképpen, gondolta, és ennek megörvendett. A mélységes álomba zuhant kánt a csergébe tekerte, és könnyűszerrel átköltöztete a matracra, nem ébredt fel. Nekilátott a kávé-akciónak, és eldöntötte, hogy ebédre mindeképpen hoz egy halat, és ha majd többet lesznek itt, kipróbálja azt a bizonyos forró homokkal töltött, serpenyős kávéfőzést.

Abban fő a jó török – mondogatta a kerál nagyapja, és ő nem értette, hogyan főhet az a szegény, éppen forró homokban. Ám az idő telt, és a szavak értelme megmutatkozott.

0.4

Öt hegy, öt templom – jelentette ki a kán, aki hirtelenjében ült fel a matracon.  A kerál összerezzent, nem számított arra, hogy valamilyen hang kizökkenti elmélyedéséből. A még ki nem fogott, képzteletbeli hal elkészítésén tűnődött. S hogy vajon a kán megeszi-e azt a halat.

Miről beszélsz kán? – kérdezte a kerál.

A kán a kerál mellkasához lapult,  zihálva, mint akit üldöztek idáig. Nem tudom mit jelent kerál, de azt álmodtam, hogy még öt hegyen és öt templomon kell átjussunk ahhoz, hogy végre magunkban legyünk.

Már most is magunkban vagyunk kán, mondta a kerál és megsimogatta a kán csapzott fejét.

Igen kerál, erre gondoltam én is. Hogy ez így van, elejitől fogva. És most induljunk el, szerezzünk egy kis ordát, ismerek errefelé egy csobánt, a mi kertünket is ő fogja lelegeltetni, ebben fogadni mernék.

A kerál meg a kán elindultak, hogy megtalálják azt a csobánt, amelyiktől ordát reméltek.

0.5

Remete Vendel az Úr szobájában üldögélt, és a jutalmul kapott vízipipát szörcsögtette. Komor angyalok állottak mögötte,  és Vendel jól tudta, rém idegesek a bugyborékolás, szirtyogtatás és torokköszörülések miatt. A füst miatt nemkülönben. Az is zavarja őket, hogy a legendásan éber és csendes Úr, fogait csikorgatva mélyen alszik, és baszik a világra. Dühödésük oka az, hogy rendes körülmények között semmi dolguk nincsen, naphosszat áztatják lábaikat vastag felhőkbe, és derékig süppednek a jótékony gőzbe, mely kioldja az öregedő angyaltestből a görcsöket.

Ébredj uram, ismételgeti egyre hangosabban Mihály, és a kórushoz hamarosan Gábriel, és kopott szárnyú szeráfok is társulnak. Uram ébredj, ébredj Uram - mantrázzák, és ő hamarosan felnyitja a szemét.

Mi a baj gyerekek? -  kérdi majd az Úr derűsen, és akkor mindennemű angyalok újra szétszéledhetnek vaskos gomolyfelhők, göndör cirrusok közé, pihenni.

0.6

Ne adjanak pénzt érte – mondta a csobán és átnyújtotta a gézbe csavart ordadarabot. Inkább hozzanak, amikor majd még erre járnak, egy pakk dohányt és papírt, hogy szivarazhassak egy rendeset.

Okosképű kos furakodott közéjük, akit a csobán Simonnak nevezett. És az a kos, úgy állott ott a csobán meg a kerál és a kán mellett, mintha családi fényképhez pózolna. Az Úrnak tetszett ez, és veres villámot bocsátott le az égből, és illatos, meleg esőt.

A kán meg a kerál, a csobán meg a kos a sátorkalyiba alatt üldögélt, és cigarettáról cigarettára gyújtott. A csobán szerint a papír az oka minden rossznak, aztat nem kellene elszívni. A kos lábaiakra feküdt, és igen jó meleget ádott mindenkinek, szerették őt, míg esett az eső.

Aztán a csobán összecsukta s megrázta a bőrkalyibát, és búcsút intett, a kos szorosan a nyomában haladt.  A kerál meg a kán kornyadozó szőlőtőkék között sétált a ház felé, amely öreg és szívós kőalapján nyugodova várta őket.

Márton Evelin (1980, Kolozsvár) – a Kolozsváron megjelenő  Helikon kétheti irodalmi lap próza-rovatának szerkesztője, illetve 2005 óta a Bukaresti Rádió magyar nyelvű műsorának szerkesztője. 2002-ben a Babeș-Bolyai Tudományegytem történelem-filozófia fakultásán szerzett diplomát művészettörténelem- történelem szakon. Három novelláskötet és három regény szerzője.