Izgatottan pattantam fel a kanapéról, és fel-alá járkáltam a nappaliban. Az esti randinkra a kedvencét főzöm, felveszek valami szexi ruhát, ami éppen csak takar valamit, veszek egy drága bort, aztán ha már kellően ellazultunk, akkor felhozom a dolgot.

Még tudja, hányadik emeleten lakik, de az utcanév már kiment a fejéből. Az ismétlődő teendők görgetik előre az egyforma napokat, heteket.

Sok év telt el, mióta utoljára együtt voltak, de úgy vették fel a régi szerepeiket, mint egy kényelmes otthoni pólót, amin már több a lyuk mint a szövet. Minden, amit együtt tesznek, játék, márpedig az ő világukban a játékot meg kell nyerni.

Egyforma fekete harisnyát viseltek és sötétszürke szövetkabátot. Sötét hajuk egyformán a fülük mögé tűrve, súrolta a vállukat. Egyikük egy szögletes dobozt tartott két tenyere között. Szótlanul nézték a síneket, aki látta őket, azt hihette némák. Csend vette őket körül. Nem fenyegető, nem áthatolhatatlan, de, mint a víz, idegen közeg.

Mint háborúban a békésen állomásozó hadtestet a lesből támadó ellenség golyózápora, olyan váratlanul érte a vad szél, amely nyomban azután, hogy kilépett, lesöpörte a sapkát a fejéről és messzire sodorta.

Álmában is a lépéssort ismételgeti, ezért fáradtan ébred. Ez többször nem fordulhat elő, keres valamit, amitől annyira elfárad, hogy nem álmodik. Teniszezni kezd, vagy kosárlabdázni. Akkor nyerte meg valójában a játszmát, ha a győzelemmel nem foglalkozik, amikor csak a jelenre összpontosít.