A nő szótlanul lemegy, felhozza a lenti konyhából a hideg sültet, és megadóan a néni elé teszi. Zsófi figyeli, ahogy az anyja arcán a dühöt felváltja a derű. Falatozás közben csettint a nyelvével, kis bajuszkája finoman mozog a rágástól, fekete szőrszálai kisimulnak.

Noha tudott szólni, a varjú nagyon keveset beszélt. Tőmondatokban fejezte ki magát. Aztán már csak akkor járt át, ha valami kellett neki. Egy bödön zsír, egy fél tábla szalonna. Igazán nem kért sokat.

De vajon képes-e ezután ugyanúgy nézni arra, akit élete párjának szánt? Nem tudta, megvan-e hozzá az ereje, hogy legyőzze magában az undort és a rettegést. 

Eloltotta a tüzet, lámpást ragadott kezébe, és megindult fölfele a sáncon. Eloldotta csónakját, és szorgalmas evezésbe kezdett. A folyó áramlatai teljesen elcsendesedtek. Csupán azt lehetett hallani, ahogy az evező belekanyarít a vízbe, majd kikel belőle.

A főfogást Mama savanyú uborkája koronázta volna meg, ha az egyik vendég nem néz ferdébben a kelleténél a másikra. Ez a nézés, a fény csúfos játéka elindította a szíveket a padlás felé. Erőszakosan feltépték az emlékek dobozait és a karmolás után maradt, fakuló sebeket. Mindenkinek egyszerre kelt életre a nyelve, a hangszála, préselték a vég nélküli mondatokat fogaik között. 

Én ennél egy fokkal ravaszabb voltam. Napi nyolcvanötért adtam ki a matraccal felszerelt paprikaszárítót egy a Kepler-69c-ről érkező úriembernek.