Silvia Avallone (f. Sokcsevits Judit Ráhel): A keményszívű I.

Részletek

Írta: Silvia Avallone

Folyamatosan beszéltünk, mégsem mondtunk semmit: csak a test számított, a magnetikus vonzású. Csiklandozásokból, ingerlésekből állt a nyelvünk, térdek és könyökök összekoccanásából. A kabócák ciripelése az ágak alkotta boltívből fülsértő volt, de csak növelte az érzést: itt akarunk maradni, ahol olyan erősen dübörög az élet, hogy az már súrolja a halhatatlanságot.

Voltak, akik rögtön lementek a partra, mi nem. A rollerjeinket és biciklijeinket a park kerítésének támasztottuk, és odabent találkoztunk, a tengerparti fenyő árnyékának hűvösében, egy piknikasztal körül.

Egy test voltunk. Bandába verődve közlekedtünk, körvonalaink összemosódtak. Nem éreztünk se meleget, se fáradtságot, se szomjúságot, mintha legyőzhetetlen istenségek volnánk. Szerettük megvárakoztatni a többieket: legalább fél óra késéssel értünk le a partra, ahol dicsőséges belépővel, mezítláb, nekifutásból vetettük be magunkat a vízbe a stégről. Összességében egyetlen célunk volt, a létezés, ebből akartuk a lehető legtöbbet kihozni.

De a figyelemfelkeltés végett előadott örökös jelenetünk előtt volt egy titkos pillanat, amit csak a bandához tartozók élhettek át. Ilyentájt a park mindig néptelen volt, mert vakítóan tűzött a nap és elviselhetetlen volt a hőség. Az asztal előtti padok támláján ültünk, aki akart, cigizett, mások, mint én, akik még nem szoktak rá, lelkesen asszisztáltak a nagyok rituáléjához. Folyamatosan beszéltünk, mégsem mondtunk semmit: csak a test számított, a magnetikus vonzású. Csiklandozásokból, ingerlésekből állt a nyelvünk, térdek és könyökök összekoccanásából. A kabócák ciripelése az ágak alkotta boltívből fülsértő volt, de csak növelte az érzést: itt akarunk maradni, ahol olyan erősen dübörög az élet, hogy az már súrolja a halhatatlanságot.

A fiúkat nemrég vették fel a gyárba, vagy épp megbuktak az iskolában, ha akadt is, aki átment, az csak hajszál híján: az, hogy ilyen keveset tanultak, vagy már dolgoztak is, kétszer olyan vonzóvá tette őket a szememben, mint az osztálytársaimat. Ahogy az is, hogy idősebbek voltak nálam, cigiztek és lebarnult nyakukban naptól, sós víztől kifakult famedálok lógtak.

A lányok többet tanultak, de a bizonyítványban szereplő jegyek, meg hogy hány könyvet olvastál, elhanyagolható részlet volt. A hosszú, egyenes, hátközépig érő haj számított. A szemhéjra, körömre felvitt festék mennyisége, a ragyogó fürdőruha, amiben villogni lehetett. Szoros volt a verseny, a merészség és a szépség földjén kellett legyőzni egymást.

Én voltam az idegen: egy nyári jelenség. Ez adott nekem némi előnyt a játékban. A többi lány ugyanolyan tájszólásban beszélt, mint a fiúk, ugyanazokban a negyedekben laktak, kevesebb rejtély övezte őket. Én meg, aki egész évben a stréber voltam fenn északon, a városkámban, itt végre kiszabadulhattam magamból és valaki más lehettem.

Aki sminkel. Aki megszaggatja a farmerjeit és fehérítővel csinál rájuk foltokat, hogy különlegesek legyenek. Akinek bikinivásárláskor csak az a szempont, hogy minél kevesebbet takarjon. És aki mocskos, trágár kifejezéseket használ, melyeket korábban botrányosnak tartott. De a korábban nem számított. Az élet most folyt. És szeptemberben vége lett.

Fabio velem szemben ült és dohányzott. Neki már engedték, hogy diszkóba járjon, mert már tizenhét volt, amúgy is fiú: a fiúknak mindig többet szabadott, mint nekünk.

Időnként rám pillantott, cukkolt, és valójában ez volt minden. A lehetőség, hogy a barátnője lehetnék, minden mást elhomályosított. A barátnőim körülzsongtak. Fésültük egymás haját, felváltva igazgattuk a bikinink pántját, titkokat osztottunk meg, melyek csak évekkel később hoztak halálosan zavarba. Örök barátságot esküdtünk, táskára, padra vésve a neveinket, de ha róla volt szó, habozás nélkül vetettünk egymásnak gáncsot. Kegyetlen iskola volt a nyár.

Azon az augusztusi délutánon is sietve indultam el otthonról ebéd után, épp csak odavetve egy köszönést, mert szorongással töltött el, hogy a világ színpadára kell lépnem. Fabio egy ideje többet viccelődött velem, és gyakrabban keresztezte egymást a tekintetünk. És most itt voltam, készen az érvényesülésre, tudatában, hogy emelnem kell a téten.

Kértem egy cigit. Ő volt, aki egy Winstont nyújtott felém. Kezeink súrolták egymást, és én úgy éreztem, meghalok: olyan magas hőfokon éltem. Megragadtam az öngyújtót, próbáltam stílusosan meggyújtani, bár lövésem sem volt, hogyan kellene. Épp meggyújtottam volna életem első cigarettáját, amikor hirtelen, a távolban felbukkant az apám.

Mit akarhat? Mindent a zsebembe süllyesztettem.

Miért jött? Íratlan szabály volt: szülők az egyik oldalon, kamaszok a másikon, közöttük fal.

De ő átvágott az úton, és pont felém tartott. Az idegességtől kirázott a hideg. A többiek előtt könnyedséget játszottam: „Ott jön az apám” – mondtam halkan, és felkeltem a padról. Elrontott dolog volt: egy szülő, aki felbukkan a kamaszok titkos találkahelyén, mikor sem térben, sem időben nem tartozik oda.

Kint maradt a kapunál, és intett, hogy menjek oda hozzá. Futva engedelmeskedtem, remélve, hogy hamar le tudom rázni. Összeszorított ököllel mentem, és vele szemben álltam meg. Sápadt volt az arca.

– A nagymama meghalt – mondta.

A fény megdermedt, mint napfogyatkozáskor. Elsötétült a fenyő árnyéka, a napfoltok a csúszda meg a hinta között és a tenger odalent.

– Mennünk kell.

Nem értettem. Hallottam távolról a barátaim nevetését, az egyetlen, legyőzhetetlen testet, amiből épp az imént szakítottak ki. Nem mozdultam.

– Köszönj el, hogy indulhassunk.

– Máris megyünk?

– Anya összeomlott.

Az apám nem moccant. Ott álltam földbegyökerezett lábbal, meztelen hassal, a tengerpartra készülve. Hihetetlen volt. A nagymamám. Szeptember előtt nem mehettem vissza, félbeszakítva a vakációt, Fabiót, az esetleges első csókot a strandon.

Az apám olyan komoly volt, mint még soha. Megfordultam, visszamentem a barátaimhoz. Szorosan ültek, és szemérmetlenül boldogok voltak. A szaggatott farmer és a szexi bikinifelső ellenére meztelennek, sebezhetőnek éreztem magam. Anyabolygótól elszakadt holdnak, aki most magányosan kering. Szemlesütve motyogtam: „Mennem kell, majd találkozunk.” Csenddel feleltek, baljóslatú csenddel. Nem zökkentettem ki az életüket a ritmusából.

Mást nem mondtam, csak elsiettem.

Mert a nagymamám meghalt és én szégyelltem magam.

Bedobáltunk pár cuccot két táskába, amiket a csomagtartóba tettünk. A bikini felett csak egy trikó volt rajtam, még érződött rajtam a naptej szaga. A kocsi levegője csak úgy izzott. Elhelyezkedtem az utasülésen, és felvettem a walkman fejhallgatóját. Nem akartam beszélgetni: a kimondatlan dolgok nem léteznek. Így lenyomtam a play gombot, a nyár slágereit hallgattam, A-oldal, B-oldal, megszakítás nélkül, és az elszalasztott délután miatt emésztettem magam: ha Fabio nem lát, el fog felejteni. Ha nem strandröplabdázunk, és nem esünk egymásra. Ha még csak a vezetékes telefonszámunkat sem ismeri, amin felhívhatna egy fülkéből.

Az apám némán vezetett, elhagyatottságommal az oldalán. Előrenézett, a hőségtől izzó autópályára, a forgalomra, ami ezen az augusztus elejei szabadnapon igencsak gyér volt. Én makacsul másfelé néztem, a jelentéktelen tájra, ami az ablakon túl robogott el mellettem. Nem akartam hazamenni: a városba, északra, vissza. Nem akartam tudni a nagymamáról.

Nála nőttem fel, kiskoromban szinte minden délutánt vele töltöttem iskola után. Annyira odavoltam érte, hogy megkérdeztem, nem élhetnék-e vele. Aztán hirtelen, alsó tagozat után, valamiféle boszorkányság hatására, ami állítólag a hormonok miatt van, egyre kevesebb időt voltam nála, mind ritkábban telefonáltam. Mert mindig volt valami más: házi, barátnők, veszekedések, fiúk. Nagymama. Akivel régen Derricket néztünk, mialatt a macska az ölembe kuporodott. Akivel könyvtári könyveket olvastunk a konyhában.

Mit jelent, hogy valaki meghalt?

A novella második része ide kattintva érhető el.

Silvia Avallone olasz költő és író 1984-ben született Biellában. A Bolognai Egyetem filozófia szakán doktorált. Acél című első regénye 2010-ben jelent meg, a Strega-díj zsűritagjaitól a második legtöbb szavazatot kapta; Stefano Mordini rendezésében film is készült belőle. Az Egy barátság története 2021-ben Benedetto Croce-díjban részesült, számos nyelvre fordították le. A Fekete szív megjelenésének évében Elsa Morante- és Viareggio-díjat kapott. A Corriere della Sera, a La Lettura és a 7 lapok állandó szerzője. Silvia Avallone családjával Bolognában él. Könyveit 27 nyelvre fordították le.

Sokcsevits Judit Ráhel 1998-ban született Balassagyarmaton. Könyvtárosként dolgozik, emellett írással és műfordítással foglalkozik.

A novella közlése a milánói MalaTesta Irodalmi Ügynökség beleegyezésével történik. Ererdeti megjelenés: Corriere della Sera, 2023. 08. 03.