Silvia Avallone (f. Sokcsevits Judit Ráhel): A keményszívű II.

Részletek

Írta: Silvia Avallone

A Corso Italián hömpölygött a tömeg. A bárok neonfényei és a lampionok, a folyamatos, nagyhangú lárma, a fagyi-, ostya- és pizzaillat ébren tartotta a várost. Az izzadt turisták egymásra torlódtak, mindenki a Bovio térre igyekezett, hogy le ne maradjon a tűzijátékról. A türelmetlen sokaság elbágyasztott, elringatott. Hagytam magam sodorni.

A novella előző része ezen a linken érhető el.

Négy órával később benyitottam a házába.

Nagypapa sírt. A szoba minden sarkát betöltő, fülsértő sírás volt ez, ami a sötétítőfüggönyök félhomályában lebegett – a történtek után bántó lett volna a magasan járó nap fénye.

Nyáron nem szokás meghalni, senkinek nem szabadna ilyet tenni egy tizenhárom éves kislánnyal, aki egy bimbózó kapcsolat előtt áll. Lassan végigmentem a folyosón, körülöttem hideg volt a levegő, mintha hirtelen beköszöntött volna a tél. Úgy éreztem magam, mint egy földönkívüli egy idegen bolygón. A testem ott volt, de én nem: ismeretlen volt előttem a nyelv, a szimbólumrendszer, nem tudtam tájékozódni. A nagypapához menet minden lépésnél megroggyant a lábam. A fotelben ült összetörten. Rám nézett, de nem látott. Zokogott, pedig még sosem láttam sírni. Azt ismételgette: „elment” és közben hitetlenkedve rázta a fejét. Egy ekkora erős, megnyugtató ember. Egyik pillanatról a másikra összeomlott. Kinyújtottam a kezem, hogy megfogjam az övét, aztán visszahúztam. Nem tudtam, mit mondjak, mit tegyek. Túl hideg volt az a ház. A nappaliban még ugyanaz a virágos tapéta volt, ugyanazok a tájképek, ugyanazok a fotelek, amiből a Derricket néztük gyerekkoromban.

Ránéztem apámra és belecsimpaszkodtam, kimentünk a konyhába: ő, a felnőtt tudta kezelni a helyzetet. Abban a hitben ringattam magam, hogy van mód túllenni ezen az egészen, amit megnevezni sem voltam hajlandó, és van rá megoldás, amivel gyorsan lezárhatjuk és visszatérhetünk a nyárba, a való életbe: a parkba, a motorozáshoz Fabióval, amikor hátulról átölelem a derekát.

Átléptem a küszöböt: az anyám és a néném felismerhetetlenné váltak. Az asztalnál ültek, meggörbülve, száz évet öregedve. Két maszk, nem két arc. Megtorpantam. Hagytam, hogy apám találjon szavakat, mozdulatokat. Nem olyan régen még legyőzhetetlen voltam, a világ a lábam előtt hevert. Most meg teljességgel haszontalannak éreztem magam. Az anyám felállt, hogy megöleljen, és ahogy a testünk összeért, hirtelen valóságos lett az üresség. Most ő volt a gyermek. Én meg csak egy tapasztalatlan tizenéves, aki ki tudja, kinek képzelte magát, pedig…

Körülnéztem: a konyha közepén állt az asztal, ahol elsőben az ábécét tanultam, másodikban a szorzótáblát. Nagypapa közben újságot, nagymama regényt olvasott. Arcán púder, haja frissen festett égszínkék, a kötényén apró virágok. Ki-ki saját olvasmányába mélyedve, és közben várva, hogy fel lehessen tenni a tűzhelyre a vizet az agnolottinak[1]. Gyermekkorom tömören: maga a mennyország. És most, ahogy ott álltam, képtelenül a megmoccanásra, a beszédre, a sírásra, a romjain merengtem.

– Akarod őt látni?

Az elkövetkező években minden fontos eseményen éreztem az általa hagyott űrt. Amikor lediplomáztam, amikor férjhez mentem, amikor megjelent az első könyvem, amikor megszületett a lányom, a jelenlévők között mindig a hiányát kerestem. Hiába próbáltam felhívni telefonon, már nem vehette fel. Soha többé: micsoda végletesség!

Aznap viszont még láthattam, így hát rögtön igent mondtam, azzal a sajátos tudatlansággal, ahogy csak az beszélhet, aki még sose látott halottat, vagy mint egy kislány, aki mindent tudni akar és nem fél semmitől, mert még nem szenvedett eleget.

Beléptem a szobába és becsuktam az ajtót. Az ágyra volt fektetve.

– Nagymama – próbáltam suttogni, hátha van még remény. Ki tudja, talán mégis létezik varázslat, még ezen a világon is.

Hideg és vaskos volt a csend. Halkan közelebb léptem. Szaporán vert a szívem, ahogy lebarnult testemmel odahajoltam az ő mozdulatlan testéhez. Fehér volt, mint a hó. Valaki lecsukta a szemét. Később megérkeztek a temetkezési vállalkozótól, és rácsukták a koporsó fedelét is, olyan nagy zajjal, hogy egy életre megragadt a fülemben.

De most, az augusztusi télben, a szobában, ahol valaha vele aludtam, most még együtt voltunk.

Természetes esemény, nem? A nagymama halála. Semmi ennél nyilvánvalóbb a dolgok rendjében, hiába csattant ki az egészségtől, hiába nem gondolta volna senki, hogy ilyen hirtelen. Megállapítottam, hogy a dolgok rendje nem tetszik, és nem fogadom el.

Megfogtam a kezét és hosszan vitatkoztam vele, amiért így kitolt velem. Vele és a hasítékkal, ami a világ szövetén nyílt. Ami pár órával azelőtt még ígérgetett, most meg becsapott engem.

Rájöttem, hogy felnőni nagy csalás.

Amikor aztán visszatértem a tengerhez, nem kerestem a többieket. Elmentem a parkba, az igaz, de máskor: négy óra volt. Megvártam, hogy biztos ne legyen ott egyikük se. Semmi bikini, semmi naptej, semmi festék a szemhéjamon és a körmömön: hosszú farmer pólóval. Inkognitóban.

Letelepedtem egy padra az árnyékban, lábaimat keresztezve: a tengerre lehetett látni innen, egyetlen társaságom egy könyv volt. Mert ha igazán rosszul vagy – okoskodtam –, az egyetlen vigaszod a szavak lehetnek. Egy nálad is szerencsétlenebb emberre van szükséged, aki megért, és a könyvekben csakis pórul járt szereplők voltak, akik mindig veszítettek.

És az is igaz: nem akartam, hogy így lássanak.

A kamaszkor nem engedi meg a gyengeséget, nem teszi lehetővé, hogy kitörjön belőled a belső fájdalom. Csak a külső létezik, amit láttatsz, amit megmutatsz. De nekem semmim sem volt, amit megmutathattam volna, így hát olvastam.

Nem tudom, hány óra telt el így. Éreztem, hogy mások is jönnek, idősek, kisgyerekes családok: leültek a padokra, beszélgettek, legyezgették magukat, de én máshol akartam lenni, egy másik történetben, valaki más bőrében, felejteni és eltűnni.

A partról a szél a sós víz és az alga szagával együtt felhozta a kiabálást, a lármázást, mások boldogságát is. Egyszercsak megéreztem magam mellett valaki jelenlétét, ezért felnéztem a könyvből.

Fabio volt az. Kezében bukósisak, a haja még csillogott a nedvességtől.

Én meg ott ültem smink nélkül, rongyokban, könyvvel a kezemben. Vállalhatatlanul, mint amilyen a fájdalmam volt.

– Jössz a térre Ferragostókor[2]?

Ferragosto, de bosszantó.

– Nem tudom, hogy elengednek-e.

– De tűzijáték is lesz.

Ránéztem: ő sem volt olyan szép, mint szokott. Nem tudtam, mit felelhetnék, inkább úgy tettem, mint aki a könyvbe mélyed.

– Mit olvasol? – kérdezte. Becsuktam a könyvet és megmutattam neki: Bube szerelmese[3]. A nagymamámé volt. Az első oldalra felírta a nevét és egy dátumot, meg egy tortareceptet ceruzával, bár kissé már elhalványult. Emiatt vettem le a polcáról: a nyomok miatt.

Bólintott, ahogy csak azok tudnak, akik sosem olvasnak kedvtelésből. De azért maradt, pedig nem is tűntem már másnak, mint ami valójában voltam. Én voltam az, térdemen egy rég letűnt kor, más szerelmek, más háborúk történetével.

Talán tudta, és ezért jött el megkeresni. Talán valaki mondta neki. A gondolattól nagyot dobbant a szívem, ami egyébként nehéz és kemény volt.

Így maradtunk, csendben néztük a tengert. Az én kezemben a könyv, az övében a bukósisak. A banda nélkül, éneklés és cigi és rituálék nélkül hirtelen sokkal kisebbek, valóságosabbak lettünk. Ezt jelentené, hogy valaki meghalt? Hogy ledől a homlokzat és te ott maradsz meztelenül, kitéve a szélnek, egyedül?

Éreztem, ahogy kettőnk zavara összemosódik ott a padon.

Mielőtt felállt, megfogta a kezem: – Na, próbálj meg eljönni Ferragostókor.

A Corso Italián hömpölygött a tömeg. A bárok neonfényei és a lampionok, a folyamatos, nagyhangú lárma, a fagyi-, ostya- és pizzaillat ébren tartotta a várost. Az izzadt turisták egymásra torlódtak, mindenki a Bovio térre igyekezett, hogy le ne maradjon a tűzijátékról. A türelmetlen sokaság elbágyasztott, elringatott. Hagytam magam sodorni.

1997-et írtunk, ez volt az első nyilvános Ferragostóm, a tűzijáték egy órára kikapcsolt. Mindenki ott volt: a barátnőim, a fiúk, Fabio. Mi, lányok az első magassarkúinkban egyensúlyoztunk, öt-hat centiméteren, amit kemény harcok árán sikerült kicsikarni a szüleinktől. Bizonytalanul, de azért szemtelenül haladtunk, kiéhezve mindarra, amit az este kínálhat, akár valós, akár nem. A fiúk meg-meglegyintettek, és minden paskolásnál kihívóan tették a szépet, zselétől keményedő hajjal és az alkalomból félig kigombolt ingben.

Amikor elértünk a térig, kikerültük az ünnepi asztaloknál ülő családokat, magunk mögött hagytuk a fényeket, a zenét, a forgatagot, és hátra, a világítótorony felé vettük az irányt, ahol a legeldugottabb padok voltak.

Újra együtt ültünk, újra egy test lettünk. A sötétben, miközben a távolban folyt az ünnep, éreztük a tenger közelségét. Ahogy a hullámok folyamatosan nekicsapódnak a szikláknak, föl, le, miközben a mélyben, lenn a sötétben ott a mozdulatlan tengerfenék.

Vonzó voltam elegáns ruhámban. Tényleg arra számítottam, hogy aznap este elcsattan az első csók, hogy minden az enyém lesz.

Már csak két hét, és vége lesz. Szeptemberben újraindul az iskola, Fabio emléke megfakul a csípős reggeli levegőben, a tengerparti barátnőkkel egyre kevesebb levelet váltunk, hisz most már tudtam: semmi sem tart örökké.

Amikor a fekete égen kigyúltak a fények, éreztem, hogy egy kar fonódik a derekam köré. Nem mondtam el senkinek, hogy a nagymama meghalt. Ebben az égzengésben a hallgatásom mindennél erősebbnek tűnt. A tekintetemet az engem átkaroló Fabióra emeltem. A dörrenések megrengették a teret, a kikötőt, a tengert. Egy pillanatnyi láng, aztán semmi. Majd a víz színére lehullottak a vörös virágok, a sárga görögtüzek, a kék csillagok hamvai.

Csak le kellett hunynom a szemem és élni. Ajkaink összefonódtak, testünk még sosem volt ennyire közel egymáshoz, kontúrok nélkül, mégis, én mintha az üresség közepén lettem volna. Amit csak szavakkal tudok megtölteni, ha lennének. A nevetés és a taps összefolyt a fejemben a temetésen hallott klarinét hangjával és a vakolókanál dobolásával, amivel bevakolták a fülkesír száját. A tűzijáték üteme gyorsult, ahogy a csókunké is, és az emlékeimé is.

Ha a test meghal, jutott eszembe most először, talán nem hal meg, ami benne van. Talán a darabkák megmaradnak: egy név a könyvben, egy torta receptje, a kézírás, ami idővel megfakul.

A világ olyan hatalmas, mint mindaz, amit nem ismertem, mint az az éjszaka: lehetetlennek tűnt, hogy elmegyünk és vége. Le kellett írni, ki kellett mondani hangosan, hogy ne vesszen el. Hogy feleseljünk a halálnak.

Amikor véget ért a csók, és a város meg a tenger elcsendesedett, és mindenki fáradtan áramlott hazafelé, Fabiót és engem is beleértve, a halk duruzsolás közepette megszólaltam:

– Bice volt a neve, a nagymamámnak.

[1] piemonti töltött tészta

[2] Ferragosto: olasz ünnep, augusztus 15-én, Nagyboldogasszonykor tartják, de nem csak vallásos elemei vannak

[3] Bube szerelmese: Carlo Cassola díjnyertes könyve (1960), melyből film is készült

Silvia Avallone olasz költő és író 1984-ben született Biellában. A Bolognai Egyetem filozófia szakán doktorált. Acél című első regénye 2010-ben jelent meg, a Strega-díj zsűritagjaitól a második legtöbb szavazatot kapta; Stefano Mordini rendezésében film is készült belőle. Az Egy barátság története 2021-ben Benedetto Croce-díjban részesült, számos nyelvre fordították le. A Fekete szív megjelenésének évében Elsa Morante- és Viareggio-díjat kapott. A Corriere della Sera, a La Lettura és a 7 lapok állandó szerzője. Silvia Avallone családjával Bolognában él. Könyveit 27 nyelvre fordították le.

Sokcsevits Judit Ráhel 1998-ban született Balassagyarmaton. Könyvtárosként dolgozik, emellett írással és műfordítással foglalkozik.

A novella közlése a milánói MalaTesta Irodalmi Ügynökség beleegyezésével történik. Ererdeti megjelenés: Corriere della Sera, 2023. 08. 03.