A muskátli tehát mindegy. Régen, egy pályaudvaron megállt a vonat, leszállt róla egy lány, és izgatott léptekkel indult egy fiú felé, akinek a szeme könnyes volt a várakozástól, és a karok kinyíltak és bezáródtak egy-egy háttájon.

Lekapcsolták a reflektorokat. A mocskos folyosók tovább várakoztak az elkerülhetetlen pusztulásra. A bagoly felrepült a korlátról, és eltűnt az éjszaka sötétjében. A patkány egy csatorna felé iramodott. Az utcák ugyanolyan kihaltak és némák voltak, mint korábban. A padon alvó szakállas férfi fogatlan szájából sárga nyál csöpögött.

Én magam csikóként tanultam bele a munkába. Tizenhat évesen már önálló kubikos voltam. A vállam kiszélesedett, a karom megnyúlt, a hangom pedig vastag lett, olyan keveset beszéltem. Bakancs, vászonnadrág, felhajtott ujjú fehér ing: ez lett az öltözetem. A többiek először csendben körberöhögték a nagy Tarpai idióta kisfiát.

Ülök a vasúti átjáró melletti korláton, lóbálom az egyik lábam, görcsösen próbálok lazának látszani, ez az utolsó nap a nyárból. Tizenhárom vagyok, muszáj melltartót hordanom, pedig nincs is mellem. Ha kihúzom magam, az anyámtól lopott ing kiemeli a széles vállam és a vékony derekam.

Úgy éreztem, mégis tudok valamit, egy picit különleges vagyok, nem az az átlagos szürke senki, akinek a menőcsajok be akarnak állítani. Élveztem, sőt, imádtam.

Domboldal, talán Visegrád, vagy Buda. Tökéletes, pont elég mély, pont elég tarka zöld, pont elég fényes és meleg alkony világítja meg. Csatázunk, fel kell rohanni rajta, igazi csata, de mindenki barátságos, az ágyúlövések távoliak és pontatlanok, aláfestik a testmozgást. A domb tetejéről látom a völgyet is, de nincs hovatartozásom, kilétem, nem tudom, győztem-e, vagy a másik oldalon is harcolok.