A temetőben olyan érzésem támadt, mintha egyszerre több száz temetést hirdettek volna meg ugyanarra az időpontra, és mindenki a megfelelő szertatást keresné éppen. Persze választhattam volna egy másik időpontot is, mégis azt gondoltam, hogy nem találhattam volna jelképesebb időpontot elbúcsúzni a várostól és a Hercegtől is. A minisztériumi ember azt mondta, hogy amint végzek az épületekkel, szabad lehetek, de előtte még mindenféleképpen üljünk le átbeszélni a dolgokat. Mindig is gyűlöltem ezeket az üljünk le, beszéljük át helyzeteket, mert többnyire mindig az lett a vége, hogy egy visszautasíthatatlan ajánlatra kellett látszólag örömmel rábólintanom.

Ahogy tanultuk, futottunk, be a nádasba, a szúnyogok közé. Ott aztán hasra vágódva lapítottunk, míg el nem múlt a veszedelem. Mindenki tudta, hogy arra mi is ráfázunk, ha a Paszternákot megbüntetik. Mikor a kocsi elhajtott, kézbe fogtuk a kapát, feltápászkodtunk, elsőnek az öreg Zsuzsa, végül sorban mind kimásztunk a gazok közül. Csak az Imola maradt lenn, a Gecitemető. Aki akkor látta először a kísértetet.

Régen járhatott a lakásban, mert eléggé áporodott volt a levegő, a folyosón cipők és ruhák voltak ledobálva, de közel sem volt akkora rendetlenség, mint amilyen például a Herceg szobájában szokott lenni, Anita, úgy ahogy volt, ruhástól leroskadt a kanapéra, és becsukta a szemét, azt hittem egyből el is alszik. Már éppen meg akartam volna fordulni, és kiosonni, amikor megszólalt: Várj még, ne menj el! Hozz nekem egy kis vizet, csak egy pohárral! – mondta könyörgő hangon. Nem a színpadon vagy, nem kell előadnod magad, anélkül is értem! – válaszoltam.

A történet vagy inkább tanmese arról szólt, hogyan szelídítik meg az elefántokat, a lényeg, hogy kiskorukban egy erős kötelet kötnek a lábukra, amit hiába próbálnak elszakítani, nem tudnak, sokáig kísérleteznek a szabadulással, de egy idő után belátják, hogy a kötél erősebb náluk, később hiába nőnek meg és lesznek sokkal erősebbek, elég őket a régi módon kikötni, mert eszükbe se fog jutni, hogy akár el is szakíthatnák. Mi ebből a tanulság? – kérdezte a Herceg. A tanulság az, hogy ne legyél elefánt! – nevette el magát az apja.

Megkérdeztem, min dolgoznak épp, erre azzal jött, hogy azt nem mondhatja el, a megrendelő valami informatikai cég, aminek a tulajdonosa annyira paranoiás, hogy már a kávéját is Xanax-szal issza. Egy kevésbé tiszta pillanatában még arra is feleskette őket, hogy bizalmasan fogják kezelni a projekt minden apró részletét, aláíratott velük egy halom titoktartásit. – De neked azért megmutatom – mondta vigyorogva, és felcsapta az Apple laptopját. A képernyőn vég nélküli számsorok cikáztak.

Simontól csupán pár méterre, egy szürke kőkockán idős ember ült, s egy konzerv kibontásával bajlódott. A fém láthatóan ellenállt. Nem sikerült benyomnia egyik oldalát sem, hogy a lé, és a benne úszó hal a szájába folyjon, így aztán a betontömb élével próbálkozott. Végül felrepedt a doboz oldala, majd kibuggyant a sűrű, sárgás olaj. Simon látta, hogy a férfi fölemeli a konzervet és a tartalmát a szájába csorgatja, aminek nagy része az ősz szakállának szálai mentén a nyakába folyt. Akár az apja is lehetne, gondolta, de nem ő volt.