A szobának nincsenek ablakai, csak vastag farönkökből felhúzott falai. Eddig sötétben ült itt mindenki, merül fel bennem a kérdés. A férfi válaszát tisztán értem, még ha számomra ismeretlen nyelven szól is.

Az első tompa puffanásra riadtam fel. A Bestia lendületet vett, de az ajtót elvétve a falnak rohant neki teljes erőből. Nyugalom, csitítgatott Zs., előbb-utóbb kifárad, és lefekszik aludni. Nem tudtam megnyugodni, a folyosóról vészjósló morgás szűrődött be. Felpattantam az ágyról, és azonnal öltözködni kezdtem.

Amikor a keskeny résen át fénypászma hull az alkimista szobájába és felragyogtatja a kristályokat, gömböket, triangulumokat, a jelenség éppúgy ámulattal tölti el, mint egy mérték szerint szerkesztett körmondat, amelynek utóbb egyetlen pontján megszegik rendjét vagy elrontják ritmusát.

A férfi furcsállta, hogy őt, a díj védnökét meg sem említették, pedig mégiscsak rajta keresztül sikerült elérni, hogy az elöljáróság rábólintson az eseményre. Ha senki sem udvariaskodik, ő sem fog másképp tenni, gondolta. Hanyagul M. elé sétált, gratulált a díjhoz, kezet csókolt neki, majd elkezdte kihúzkodni az égszínkék kötőtűket a nyakából.

Az egyik kollégámat, aki hozta nekünk a speedet, pont így kapcsolták le két hete. Egy afteres hajnalon lement a boltba, odalépett hozzá egy bőrdzsekis, napszemüveges forma, hogy tud-e neki segíteni. Persze, hogy tudott, hiszen mindig volt nála valamennyi. Ez volt az utolsó sztori, amit hallottunk róla. De nem kellene erre gondolnom, mert a ledzsalóban könnyen bepánikolok.

Mintha csak egy kannibál hentespultja fölé kitűzött ábrát nézegetnénk, amire az van írva, hogy az emberi test részei. Amikor kimozdulok otthonról, ezek a sziluettek segítenek a túlélésben. Jobban vagyok. Visszaülök, még senki se foglalta el a helyemet. A kismutató megint fordult egyet. A könyökömmel a térdemre támaszkodom, az arcomat a tenyerembe engedem. A szemhéjam mögött foltok úszkálnak. Anyuka azt mondta, amikor kisfiú voltam, hogy csak bánat jár a nyomomban, majd megsimogatta a fejemet.