Az Aquarius igazán kimagasló teljesítménye mégsem csak a sorozat részletes zenei- és piktoriális textúrájában, hanem inkább a (korábban már említett) decentralizált cselekményvezetésben mutatkozik meg. Ennek működése pedig a szereplőkhöz, azok aktoriális funkcióihoz- és környezetéhez köthető „játéktérrel” van összefüggésben, ugyanis minden egyes „sorozatkarakter” egy-egy, a korszakra jellemző pregnáns történelmi-politikai probléma ikonikus jele.

Lassan folklórszintű közhellyé válik a True Detective kiváló (bár szerintem kissé lassacskán beinduló) első évadának és a többszörösen elbaltázott másodiknak az értékelő összevetése, mintha még nem látott volna sorozaton belüli színvonalingadozást a világ. Holott ennek a veszélye már magában az évadról évadra cserélődő stábbal, színészgárdával és más-más sztorival előrukkoló antológiasorozat műfajában is alapvetően kódolva van, hiszen lényegében nem is egyazon szériát nézzük, hanem lazán (mondjuk legfőképp az író, Nic Pizzolatto személyében) összekapcsolt, külön-külön minisztorikat.

A Treme azonban mindezek ellenére sem válik egy pusztulóban lévő kultúra zenei és vizuális emlékművévé – ami azt illeti, nyoma sincs benne semmiféle nosztalgiának (bármilyen könnyű kézzel adódnék is ez a témából). Sőt, éppen az teszi különlegessé, hogy a szórakoztatás mellett művészi formában képes felvállalni a politizálás, gyakran az aktuálpolitizálás, vagyis a közös ügyek rendezésének feladatát is.

Szathmáry Istvánt Szép Eszter kérdezte

A képregénynek megvan a maga nyelvezete, sokkal másmilyenebb elbeszélői-narrátori fegyelmet és tehetséget követel, mint egy nagyobb szöveg illusztrálása képekkel. Illusztrátorként sokkal bensőségesebb viszony alakulhat ki minden egyes képpel, ami a munka során készül, ezt a luxust kevésbé lehet megengedni egy nagyobb lélegzetű képregény esetében. Ez nem azt jelenti, hogy egy képregénykockával nem lehet szöszölni, csakhogy sokkal inkább kell mindig az egészben, a végeredményben gondolkodni.

Pádár Ádámot Szép Eszter kérdezte

Magyarországon a képregényes szubkultúra a nagyobb kulturális intézmények és pénzforrások radarjai által pásztázott terület szélén helyezkedik el, valahol a tervezőgrafika-fennsík, az illusztráció-rengeteg, a nosztalgia-üveghegy és a geek-metropolisz között. Ugyan a képregényes rendezvények (nemzetközi és hazai fesztiválok valamint börzék) mindenki számára nyitottak, és a konvencionális kulturális határok átlépéséhez útlevélre sincs szükség, mégis viszonylag kevés kultúrafogyasztó merészkedik hamuban sült pogácsával teli tarisznyájával a képregényes berkek mélyére.

Typex: Rembrandt, Libri Kiadó, Budapest, 2014.

Typex, eredeti nevén Raymond Koot – hogy megint csak a többi kritikát (kritizálva) említsem – három évig tanulmányozta Rembrandt munkásságát és életrajzát. Ennek eredménye ez az egyedi album, amelyben egyaránt keveredik a mester és kvázi tanítványa sajátos stílusa, formanyelve, a naturalista, testközpontú ábrázolásmód és a barokkos vonalvezetés, melyek révén képes megeleveníteni a képet.