mióta a tenyeremből ettél / nem tudlak leszoktatni / a húsról nem beszélünk / csak nyúzol az arcomon / nincs is több bőr / hiba szerinted az úgyis / csupán felesleges panír / amit évmilliók forgattak / a testre azt mondod / még én tartozom neked / köszönettel ha egyszer / magamtól nem vetkőztem le.

akkor / és ott, ezt akartam elhitetni / magammal, de a rengések / törmelékei szavakká alakultak, / így könnyebben elkezdődhetett / a végeláthatatlan építkezés / törésvonalaink talaján, a bőrön.

Számok uszonya az időben, ugrálnak / az ablakok. Sárga, citromsárga, narancs, / mint a tányérok, amiket nem lehet / elkapni. Egy-egy levél súrolja / a másikat, egy-egy színes kiírás, / alul kék csíkkal, mintha tenger nőne / a sivatag alján, pattogzó padok alatt. / Aki választ két lécet, és a betűkre / többé nem figyel, előreléphet

azt az egy hetet nem értem / azt a hétfőtől hétfőig / más csinálja a reggelit nekemet / én pontosan összeszámoltam / hat szép / öt cigiző / négy szakállas / három elvált / két nős / és az az egy / aki úgy elment hogy meg sem érkezett / és évekig csak utána takarítunk

amikor észrevettem, hogy a szavaimat feleslegesnek tartod, / mintha bútorokra helyezett tárgyak lennének, / úgy alkalmazkodtam hozzád, / hogy próbálkozásom láthatatlan maradjon. / a falak közötti mozdulatlan csendben / egy tengeri kagyló belsejének zúgását hallgatom, / amit a zongorán felejtett a lakás eredeti tulajdonosa.

Nemrég mászta azokat a csöveket, / darabjaikkal most másokat bánt, / nekik nincsenek falaik, melyek / közt álomra tudnak fejet hajtani, / és fájt, ahogyan gyermekkora másokon / csattant, a törések mentén tisztán / látni mindent egy emlékezésben, / mint prizmák, őrlik a sörösüvegek / az erőszakot a játszótér homokján