csatornacsattogást hallok / a sohavisszanemtérőimet / az alkalmaimat, amik folyton követnek / és tudom, hogy ezt / csak a vizek okozhatják. / ezek az utak meghatároznak / én meg őket / mert végig vonszolom magam rajtuk / hogy aztán te is végigvonszolhasd / egy szakállban amit a cigifüst tart össze

Jobban tudott / mindig valamit, így jó, de tényleg, / jól tudott valamit mindig: amit éppen / csinált. Megszeppent, vágybeli playboy, / szó, szín, forma örök határán járt oly / mesterként, ki tévedni nem, úgy, ott, / álmában néha egy picit.

odakinn a szomszéd dereka hasogat. / káromkodik, és csapódik a fába a balta. / sáros az udvar, idén még nem fagyott. // színtelen vagyok. fonákja önmagamnak. / hiányzik a simábbik felem. előbb tölgy / akartam lenni, aztán bükk, végül nyírfa, / zizegő koronás. megrázom a hajam. / áll a levegő. semmi légmozgás.

Egyetlen füst sem azonos ennen ellobbant tüzével. / Énekek éneke, füstök füstje – de kicsoda az, aki? / Füstje a semmibe tűnt szerelemnek a tél szemetükrén. / Germán kemencék füstje, gombafüst – Trója, halotti máglyák. / Gyűlöletek gyártási füstje: Moszul, Aleppó, Palmyra. / Hontalan füstök, füstölgő hazákban füst a szabadság. / Irgalmak füstje föl hazug égre, ha törhet…

Tudja, mire gondolsz, amikor az érdektelen / télvégi alkonyatodban behunyt szemmel is / követed a varjakat. // Azt kérdi, látom-e magam. Megvédene. / Látta már, ezek a szeszélyek hova vezetnek. / Látta már a felbujtókat szelencéikkel, mocskos kanálisokban, / amint eluralkodott a sötétség boszorkányhada. Látta, / hogy pink masnikat kötnek

A szívem deret érez, / a homlokomon korommal írt T. / Szemem láttára fűszál keletkezik, / alig, hogy szemügyre veszem, elhamvad. / Nem a hervadásról szól ez, hanem a gondolatról, / mely valahol bejön és kimegy. / Soha nem vehetem kézbe.