Nem hasonlítok rá, és nem hasonlítok a kisebb testvéreimre sem. Nekem nem szürkéskék a szemem. Nem vörösesszőke a hajam. Nem vagyok szeplős sem. Nekik viszont ritkábban vannak kék-zöld foltjaik. Hát persze hogy igaz. A Kertmágus sohasem volt az apám.
Azt mondják, a második gyerekkel megduplázódik a szeretet, azt mondják, hogy ezt kell mondani az elsőszülötteknek, de most két kiskutyaszem könyörög, hogy őt válasszam, és hagyjam veszni a másikat.
Igyekszem a lehető legokésabban hozzáállni a nőkhöz, még ha nagyrészt nőgyűlölő és szexista klisék sorozatába csúszik is bele az agyam. Mindenféle disznó vicceken nőttem fel, amelyeknek a főszereplői Móricka és Bulă voltak. Gyakran éreztem kísértést, hogy mint a viccben Bulă, azt mondjam a barátnőimnek, tetszik, ahogy gondolkodsz.
A délnyugati láthatár előtt emelkedő fal, úgy láttam, megnőtt, sokféle kékben, a földgörbület fölött közvetlen sötétlilában, a legfelső párarétegekben galambkékben játszó duzzanatként domborodott a tekintetem felé, a levegő mozdulatlan volt, és nyúlós.
A férje sohasem kockáztatott, sohasem hajtott az autópályán száznál gyorsabban, bezzeg ő, ki akart nyúlni az ablakon, érezni a szél süvítését, és azt gondolni, „bárcsak történne valami”.
Mivel tudtam, / hogy én magányra születtem, / úgy döntöttem, téged foglak szeretni: szellem, üldöző —
