A busa fejek találkozója – Grádics műhelynapló V.

Részletek

Írta: Borda Réka

Rövid próbálkozás után megszűnök őrült tudósnak kinézni, így a perceken belül kezdődő Grádics előtt épp van időm bedobni pár falatot. Még jó, hogy röpke hat órán át tartó Zoomolás következik, aminek során ennél azért jóval komolyabb problémákról eshet majd szó.

A nap azzal indul, hogy ‒ életemben először ‒ be kell vizeznem és meg kell fésülnöm (!) a szemöldököm, mert annyira összekuszálódott éjszaka, hogy nem hajlandó felvenni az eredeti formáját. Rövid próbálkozás után megszűnök őrült tudósnak kinézni, így a perceken belül kezdődő Grádics előtt épp van időm bedobni pár falatot. Még jó, hogy röpke hat órán át tartó Zoomolás következik, aminek során ennél azért jóval komolyabb problémákról eshet majd szó.

Összegyűlünk a kamerák előtt, és feszengve mosolygunk egymásra, amíg Bandit várjuk. Réka babája is beköszön, és majdnem elhagyja a számat, hogy „jaj, de megzabálnám”, de visszafojtom ezt a zsigeri reakciót, mielőtt még a saját nagyanyámnak tűnnék. Verocs bedobja, hogy szeretnének Grádics-estet szervezni a műhelyezések hivatalos lezárásaként. Páran jól megnehezítjük a dolgát az időpontegyeztetéssel, aztán végül megszüljük a dátumot.

Most, hogy ez is megvan, Béla bedobja a gondolatindítóját: hogyan lehet jól megoldani, hogy többféle narráció legyen egy regényben? Réka kezdi a beszélgetést azzal, hogy kifejti, nem kifejezetten kedveli az eltérő szóhasználattal való játszadozást, elvégre szerinte ennél jóval nagyobb lehetőségeket is rejthet magában egy szöveg. Ezt később árnyalja azzal, hogy természetesen fontos a karakterre szabott szóhasználat, de nem feltétlen erre helyezné a hangsúlyt.

Ekkor Zsolt is bekapcsolódik, és elárulja, hogy őt is hasonló dilemmák foglalkoztatják, hiszen a készülő kéziratában igyekszik elkülöníteni egymástól a női és férfi karaktert, éppen ezért utóbbit több káromkodással vértezi fel. Hozzáteszi, tudja, hogy ez sztereotip és karikaturisztikus tud lenni (erre hevesen bólogatok), ezért azon dolgozik, hogy megtalálja az arany középutat.

Kiderül, hogy (Mécs) Anna is ugyanezzel a problémával küzd, mire Verocs javaslata alapján más szemszögből is megvizsgáljuk a témát: szerinte az elbeszélő hangját a nyelv felől megközelíteni kevésbé lehet érdekes, mint nézőpontot váltani. Erre Norbi is kifejti a véleményét, bár ezt épp nem hallom, mert a macskám elkezdi pofozgatni a laptopom kábelét, ami meglehetősen leköti a figyelmem – szóval álljon itt egy emlék annak, hogy biztosan ő is izgalmasakat mondott. Mire vissza tudok kapcsolódni a diskurzusba, már Bandi emlegeti A hang és a tébolyt meg az Ulyssest, amikben véleménye szerint a szerzők remekül mozgattak több narrátort is egyszerre.

Egy kicsit beszélgetünk még a narráció formai elkülönítéséről, a zenei inspirációról, majd úgy döntünk, átadjuk a helyet a csoportmunkának. Bandi csapata elköszön, mi pedig (Gáspár-Singer) Anna szövegével kezdjük az intenzív közös munkát. Mélyen belemegyünk Anna karaktereinek viszonyrendszerébe, tulajdonságaiba, és még ebéd előtt belevetjük magunkat az elemzésbe. Túl sok mindenen azonban nem kell szöszölnünk, elvégre inkább tartalmi kérdések kerülnek előtérbe, mintsem stilisztikaiak. Például, hogy milyen sok zsidó származású egyén identitását inkább a holokauszt határozza meg, semmint a hagyományok, és hogyan építhető be mindez Anna készülő regényébe – merthogy ő részben ezt a témát szeretné körüljárni.

Mire egyet üt az óra, azon kapom magam, hogy nehezen figyelek a beszélgetésre, elvégre úgy korog a hasam, mintha ágyúznának benne. (Mécs) Anna nagyjából egy percen belül bedobja, hogy eljött az ebéd ideje, és ettől nem mondom, hogy nem könnyebbülök meg. A szünet, mint minden Grádiccsal eltöltött napon, mirelit pizzával és egy Így jártam anyátokkal résszel telik, miközben beugrik, hogy a kéziratomban, amin csak nemrég kezdtem el dolgozni, máris tudom alkalmazni azokat a szempontokat, amikről a gondolatindító kapcsán beszéltünk.

Kettőkor visszatérünk az „iskolapadba”, ezúttal már Verocs nélkül, akinek munkaügy miatt kellett távoznia. Fáradunk, de még mindig ugyanazzal a nyitottsággal, lelkesedéssel és szeretettel elemezzük Anna szövegét (a fegyverek kérdéskörét is), mint ahogy egymásét általában – ezt kifejezetten szeretem ebben a csoportban, meg persze azt, hogy van egy egészséges pizsiparti atmoszférája a találkozóinknak, ami miatt abszolút safe place a félelmeinkről és meglátásainkról beszélni.

Virág, akinek szintén napirenden van a szövege, azt javasolja, hogy hagyjuk egyelőre a fókuszt Anna szövegén, elvégre még át kell gondolnia, mihez is kezdjen a sajátjával. Még egy piros pont a csoportnak: mindenki legalább annyira alázatosan áll az íráshoz, mint amennyire én a szemöldökömhöz.

Réka közben anyamohikán módjára, babával a hátán folytatja a műhelyezést. Én egyre csendesebb vagyok, mert titokban elkezdem megírni a naplót, ugyanis eszembe jutott, hogy mennyi egyéb elintéznivaló vár még rám a hétvégén. Pánikszerű állapotban lehúzom a vizemet, és megpróbálok továbbra is pókerarcot vágni, miközben ezerrel püfölöm a billentyűzetet.

Rákanyarodunk Virág novellájára, akinél ismét felmerül egy, a narrátor megszólalásmódjával kapcsolatos dilemma: olyan hangot szeretett volna kidolgozni, ami se nem gyermeki, se nem felnőtt, ám kérdés számára, mennyire sikerült ez. Aztán egyszeriben azon kapom magam, hogy azon vitázunk, szabad-e leírni a „busa fejet”, hol szabad vagy vannak-e egyáltalán ilyen szabályok. Forr a hangulat, és én örülök neki, hogy végre megvan a naplóm címe.

Egy ponton megállapítjuk, hogy túlbeszéltük a busát, és haladunk tovább Virág szövegével, ám hirtelen háromnegyed négy lesz, ezért ideje berekesztenünk a kupaktanácsot (ezt a kifejezést sem írtam még le soha), mert Virágnak dolga van. Réka babája még egyszer belecukizik a kamerába, aztán elköszönünk egymástól, én meg nekikezdek a napló utolsó simításainak.

Így telt hát az utolsó előtti Grádics. Remélem, a következő alkalommal már élőben találkozhatunk, szemöldökproblémák és busa fej nélkül.

Borda Réka (1992, Szeged) író, költő.