Nem könnyű megfosztani magunkat / a hazugságtól, ami a beszéd hámja. / A líra már önmagában is minden / természetesnek ellenáll, és az őszinte // rácsodálkozás elől veszi el a helyet. / Ez azonban nem mindig sikerül neki / maradéktalanul. Nem feltétlenül azért, / mintha lehetne őszinteség nélkül is // rácsodálkozni. Inkább az igekötőből / ered a probléma. Róla is lemondhatunk.

Lassú zúgás, mint egy lélegeztetőgép, neonkattogás. / Állsz a májfoltos csempén, sápadt áruházi fényben, / a jégre fektetett hús vértelen árnyalatait figyeled. / Szédült verebek hangja, nem látod, / csak sejted őket. Sehol egy ablak. / A partmenti barlangok száján bezúdulnak a vizek, / tenyereden kiüt a só, a fiókák kirepülnek belőled.

Érted, mi a problémám? Nem vagyok meg- / kerülhetetlen. Nem alkotom – díszítem a tájat. / A saját határaimhoz érkeztem, kiismertem a / fegyvertáram, és mégis nulláról indulok, mert / a siker nem cél, hanem szükséges minimum. / A közönség primitív, de csalhatatlan indikátor: / a közepest a rossztól nem tudja megkülönböztetni, / túl- és alulértékel, ám mindig felismeri a zsenit. / A kör bezárult: van inspirációm és hangom.

és hogy mi nő ki a vérből / és mért folyik és szárad el / és mit nem akartunk ilyen komolyan gondolni / és az a csöves néni / aki a múltkor a Sora előtt öntözte / egy flakon ásványvízzel / a betoncserepekben az üres téli földet

Így: társasházak, vörös tégla, köd / kívül-belül, nyomunkban loholnak / a Tower szürke oroszlánjai / végig a Temze alatt, alagút- / rendszerek bonyolult átjáróin / túl: a földi radarok nem jelzik / őket többé, ez is csak halott ügy, / nyomuk veszett, mindennek nyoma vész / egyszer – amiben élsz, az a hazád. / És pontosan itt fordulhat vissza / a parkon át a Baker Street felé

De hát te is csak más / képeken vagy boldog, / mondhatná a lyányom. // Igen, de…, kezdeném, / aztán nem folytatnám mégsem, / minden mentség lenne / csak, önárulás. // Vásár úgyis az egész, / miféle mélységből kiáltok / kihez, nem tudom.