Azt mondják, Lisszabonban, a fehér városban, egészen máshogy megy le a nap. Legalábbis a portugálok ezt hiszik, és azon a csütörtöki délelőttön egy bizonyos Weisz Máté és egy bizonyos Perr Rebeka is ezt hitte.

Kezdetben volt az eszem. Először csak álmok laktak benne. Később jöttek a szavak, végül belefért a sötétség riasztó csöndje is.

A kérdések elpárolognak, mint az izzadság, érzem, a hátamat veri a víz, megint korán jött a nyár. Május elseje van, plusz Európa-nap, az egyik standnál hurkapálcára ragasztott EU-s zászlócskákat osztogatnak, de nem kéri senki, csak a lufikat.

A kötéspróba kijött-e, kérdezte tettetett közömbösséggel. Milyen kötéspróba, kérdezett vissza Sára, miközben megküzdött egy különösen szoros szemmel. A mama összeszorította az ajkát, és rántott egyet saját gombolyagján, hogy könnyebben szaladjon a fonál. Még hogy milyen kötéspróba, dohogott, legalább ennyit megtaníthatott volna az anyád.

Kereszt autója furcsa volt. Egy régi BMW, amiben nem működött a sebességmérő, az volt a csoda, hogy egyáltalán elindult. Attól tartottam, ha felnyitom a motorháztetőt, a motor helyett egy seprűt találok benne.

Ugyanaz a póló lehetett rajtunk, más méretben, és ugyanazt a sapkát viselte, amit én a horgászosztályon vettem. Pedig Tibinek legjobban a babarózsaszín és hamupipőkekék állna. De a nagybátyám vadász és halász, és nem célja a ragyogás.