Hírlevél feliratkozás

Keresés

Próza

Kiszely Márk: Kapcsolati tőke

Fotó: a szerző archívuma

Volt ez a csajom Debrecenben. Cseresznyével egyensúlyozott az ajkán, a szemében gurámikat nevelt. Tubás volt, vagy tenorkürtös, nem tudom már, a rézfúvósok között ült, a rendezői balon. Ha a nevén szólítottam, nem figyelt oda. Ha hatszögbe rendeztem a díszköveket a teste körül, magához tért.

Bővebben ...
Költészet

Rostás Mihály versei

hogyha kezembe foghatnék / egy maréknyi időt

Bővebben ...
HISZTI

HISZTI - Bartók Imre: 1939. szeptember 23.

hiszti eredetileg a női testhez kötődött – görög-latin eredetű, a 'méh' szóra vezethető vissza. A 19. századi orvosi diskurzusban a női idegrendszerhez kapcsolták, sokáig stigmatizáló diagnózisként használták. Aztán mindenkié lett: a köznyelvben mára levált a klinikai kontextusról, pejoratív árnyalatot hordoz, a túlzónak, irracionálisnak ítélt érzelmi reakciót nevezi meg. Hisztizik a gyerek, az anyós, a férfi, ha beteg – hisztiznek az írók is!

Sorozatunkban kortárs magyar szerzőket kértünk fel, hogy értelmezzék a kifejezést. 

Bővebben ...
Próza

Ádám Gergő: Krumponyász-univerzum (regényrészlet)

Fotó: a szerző archívuma

Róbert bal szeme az óramutató járása szerint, jobb szeme azzal ellentétesen forgott egyre gyorsabban, majd teljes testében rázkódni kezdett, a földre huppant, és nem mozdult többé. A feje sistergett és füstölt.

Bővebben ...
Költészet

Halmosi Sándor versei

Fotó: Székelyhidi Zsolt

Kabátujjukban több élet volt, / mint az Egyesült Nemzetekben ma

Bővebben ...
HISZTI

HISZTI - Veszprémi Szilveszter: Vers, amelyben a költő megint csak hisztikézik, nincs semmi látnivaló benne

hiszti eredetileg a női testhez kötődött – görög-latin eredetű, a 'méh' szóra vezethető vissza. A 19. századi orvosi diskurzusban a női idegrendszerhez kapcsolták, sokáig stigmatizáló diagnózisként használták. Aztán mindenkié lett: a köznyelvben mára levált a klinikai kontextusról, pejoratív árnyalatot hordoz, a túlzónak, irracionálisnak ítélt érzelmi reakciót nevezi meg. Hisztizik a gyerek, az anyós, a férfi, ha beteg – hisztiznek a költők is!

Sorozatunkban kortárs magyar szerzőket kértünk fel, hogy értelmezzék a kifejezést. 

Bővebben ...
Műfordítás

Gabriela Adameșteanu (f. Száva Csanád): A zebrán

Fotó: a szerző archívuma

Kissé félrenyomtad az embereket, szinte lökdösődés nélkül, mégis makacsul, ahogy a te korodra hál’Isten megtanultad. Képes vagy helyet csinálni magadnak közöttük. Diszkréten csináltad, a kíváncsiság nem kínzó betegség, nem alapösztön, nem kell könyökölni miatta.

Bővebben ...
Költészet

Peer Krisztián versei

Fotó: Schillinger Gyöngyvér

és csak menni, menni a nyelvvel / a totál szenilis Sanyi bácsi után

Bővebben ...
Próza

Tóth-Bertók Eszter: Meghaltam

Fotó: Csoboth Edina

A ravatalozónál állnak. Az épület homlokzatán a Feltámadunk-feliratból hiányzik a t, a legjobb barátnőm rögtön kiszúrja. Nézi a d-t, hogy az is eléggé inog, közben arra gondol, hogy mennyit szenvedtünk, amikor a lakása ajtajára illesztettük fel betűnként a nevét és hiába baszakodtunk a vízmértékkel, a mai napig ferde az egész.

Bővebben ...
HISZTI

HISZTI – Purosz Leonidasz: Helyi ár

A hiszti eredetileg a női testhez kötődött – görög-latin eredetű, a 'méh' szóra vezethető vissza. A 19. századi orvosi diskurzusban a női idegrendszerhez kapcsolták, sokáig stigmatizáló diagnózisként használták. Aztán mindenkié lett: a köznyelvben mára levált a klinikai kontextusról, pejoratív árnyalatot hordoz, a túlzónak, irracionálisnak ítélt érzelmi reakciót nevezi meg. Hisztizik a gyerek, az anyós, a férfi, ha beteg – hisztiznek a költők is!

Sorozatunkban kortárs magyar szerzőket kértünk fel, hogy értelmezzék a kifejezést. 

Bővebben ...
Költészet

Bánfalvi Samu: Charlie Kirk meghalt,

Fotó: A szerző archívuma

Amerika Amerika megölték Charlie Kirköt

Bővebben ...
Költészet

Bán-Horváth Veronika: Tiszta lap

Fotó: Bán-Horváth Attila

Hol nyúlánk fénylényeknek, / Hol puffadt koboldoknak látszunk.

Bővebben ...
Fotó: György Alida

Foszfor és verejték

Rendezői utasítás szerint a sereg / Százfelé szakad, s egyesével, / Kezük helyén gumibottal / Rontanak ránk a hűség zsoldosai. / Mint kiszakadt táskából a gyöngyök, / Szóródik szilánkjaira a riadt tömeg. / Üvöltve feszül egymásnak / A hazaszeretet két pólusa.

 

„Szörnyű az emlékezés, 
de még szörnyűbb, 
ha nem emlékezel.”

 (Szvetlana Alekszijevics: Nők a tűzvonalban)


I.

A Győzelem téren gyülekezünk.
Haragunk célirányos, árnyékában
Gyalázatosan egynek érezzük magunk.
Jöttünk megkent torokkal
Üvölteni a jólétben szunnyadókra,
Rázni az öklünk kiürült székházakra,
Melyekben bűntudat hiánya
Kísért éjszakánként.
Elég elesettnek találtattunk,
Hogy minket gyámolítson a győzelem.

Egyre áthatóbb a zsivaj, tenyerünkben
Izzadnak az igazság néma kövei.
Hisszük, hogy végre kipukkadhat
A harminc éve hízó arrogancia.


II.
A foszfor és verejtékszagú
Remény rögtön a fejembe száll,
Fel sem tűnik, hogy dübörög a föld,
Amíg meg nem pillantom
A Gorkij park irányából menetelő hadosztályt.

Fekete, százfejű tank masírozik felénk.
Az alkony hadüzenete. Karhossznyi
Ágyúkból paprikasprayvel pumpálják
Arcunkba a felsőbb parancsokat.

Rendezői utasítás szerint a sereg
Százfelé szakad, s egyesével,
Kezük helyén gumibottal
Rontanak ránk a hűség zsoldosai.
Mint kiszakadt táskából a gyöngyök,
Szóródik szilánkjaira a riadt tömeg.
Üvöltve feszül egymásnak
A hazaszeretet két pólusa.

Tarkómon ütés nyilall,
Állkapcsom csattan a földön,
Arcomon minden elkenődik,
Szememen, orromon, számon habzó
Buborékokban folyik ki
Az ellenállás. Gerincemre
Zömök térd nehezedik,
Hátrafeszíti karjaim,
Koszorúba fonja őket.
Erős, magabiztos kezek emelnek fel
És visznek, mint eleven koporsót.

Egy ablak nélküli dubába dobnak, 
Rá a többi testre, akik már
Ott nyöszörögnek a fanyar sötétben. 
Tömör feketeség gomolyog,
Mondhatatlan űr települ rám,
És szétfolyok a lomha időben.

Merev csattanással zúdul ránk
Egy hunyorgó utcalámpa fénye.
A foglárok kirángatnak az autóból,
És becipelnek a rendőrségre.
Olyan feszesen áll rajtuk az egyenruha, 
Vajon kitől tanultak ilyen szépen vasalni?

Odabent sercegő neonfolyosók
Bélrendszerében bolyongó salak
Vagyunk. Mindenkit máshová
Terelnek, engem két rendőrnek
Adnak át. Mindkettő kopaszodik,
Egyik köpcös, bajszos, folyton ajkát
Harapdálja, másik borotvált, szikár
És kiismerhetetlen.

Egy kis terembe vezetnek,
A szégyenzöld falakon nemzeti címer, 
Semmi több. Leoldják rólam 
A bilincset, de tudom, csuklómon 
Még sokáig érezni fogom
Az igazság szorítását.


III.

A magasabb a piros-fehér Converse
Cipőmre mutat, kérdi, ez micsoda,
Felelni akarok, de egy nyálbuborék
Csöppen ki a számon. Gumibotjával
Az asztalra csap, hosszan konganak
A csupasz falak. Azt mondja, vessek le
Mindent, kérdem, tessék, ismételi,
Vessek le abszolút mindent magamról

Remegve vetkőzni kezdek, lassan
Csinálom, hátha meggondolja magát,
Hátha csak viccelt és mehetünk haza.
Nem találom a cipzárt, a gombokat,
A kapcsokat, ő csak néz, erőszakosan
Türkiz szemével végig a szemembe
Bámul. Közben a köpcös méreget, szinte
Hallani lehet nadrágjában a feszülő
Erekcióját, de a magas nem töri meg
A farkasszemet. Levetem az ingem, meglátja
Csuklómon a fehér szalagot. Azt mondja,
Ez maradhat, ez lesz majd a belépőjegyem.
Kérdem, hová, de nem válaszol.

Lassan sikerül csak kikapcsolnom
A melltartót, ügyetlenül sodrom le
A bugyim, a zoknim húzom le
Utoljára. Azt mondja, forduljak meg.
Halkan beszél, de érthetően.
Megfordulok, azt mondja, 
Hajoljak le, tessék, hajoljak le,
És fogjam meg a bokámat.

Lassan lehajolok és megmarkolom
A két lábam, bőrömön érzem
A bizsergő tekintetük.
Remegek, meztelenül lehajolva,
Szétfeszített farpofákkal. Érzem, 
Ahogy belebámulnak a segglyukamba, 
Fellátnak egész a gyomromig, 
Látják, mit vacsoráztam, ők már
Most tudják, hogy reggel mit fogok
Szarni, fellátnak egész a szívemig,
Látják, ahogy vergődik, mint lyukas
Zászló a szélben. Látják, mikor
Csináltam először seggbe, látják azt is, 
Mikor voltam utoljára férfival.
Látják a barázdákat, amiket érdes nyelve
Hagyott, látják az árkokat, amiket
Borostája karcolt, látják azt, ahogy
Szipogva a hátamra élvez, látják,
Mennyire fáj nekem a hazám.

Ott állnak és belém bámulnak, 
Mintha tévét néznének,
Mintha anyjuk gesztenyebarna szemét
Bámulnák. Ha a szem a lélek tükre, akkor
Beleim a félelem csikorgó folyosói.

Állok ott, libabőrzöm a hidegtől,
Fagyos a cement, a huzat birizgálja
Hátamon a pihéket, a verejték
Atkái, rühei rohangálnak rajtam, a
Pinám egy felfeszített kagyló, amiből
Kibányásztak mindent, seggem egy ország
Elvirágzó lelkiismerete. Az ánuszrózsámon
Érzem a leheletüket, várom, mikor nyúlnak
Végre hozzám, mikor dörgölik hozzám
Magukat, mikor kezdődik el az alapos
Üregi motozás, mikor dugják belém 
Szárazon a gumibotot, de semmi, 
Csak röhögnek és néznek engem,
Mert még az is hatalmukban áll,
Hogy hozzám se érjenek.


IV.
Agyamban dübörög a vér, mintha
Száz bakancs tapodna rajta,
Mindjárt szétrobban, mint vizeslufi.
A két rendőr szúrós szagú,
Automatás kávét kortyol,
Szotyimag reccsen fogaik közt, felém
Köpik a héját, egy része a földre
Pereg, a többi pedig rám tapad.
Sápadt bőrömön feketén világítanak
A szégyen ornamentikái.

Beszélnek oltásokról, lóerőkről,
Horgász tippekről, politikus feleségekről, de rólam,
Rólam egy szót se, egyetlen hangot sem,
Legalább beszélj arról, hogy
De megbasznál, mondd, hogy túl
Gyapjas a pinám, mondd, hogy
Egy rothadó kagyló, mondd bár azt,
Hogy pénzért se, kezelj egy
Kurva tárgyként, de vegyél
Tudomásul, ahogy itt egyetlen
Remegéssé görnyedek előtted.

De nem, órák, napok, évek telnek el,
Légüres mondatok indáznak belőlük,
De rólam egy szót se.

Végül, évezredek múlva
A szikár rám parancsol, álljak fel.
Nem mozdulok, ismételi, álljak
Már fel, ne kéressem magam.
Próbálok, de nem bírok
Kiegyenesedni, elengedem
A bokám, majdnem orra bukok.
Görbén, mint egy vazallus,
Rá emelem tekintetem. Röhögni kezd.
Kezembe adja ruháim, 
Gyönyörűen összefogva, hibátlanul,
Mintha frissen a gyárból,
Ahogy még anyámnak se ment soha.
Arcán széles vigyor, azt mondja,
Köszöni szépen az estét, a viszont látásra.
Leoltja a villanyt és kimegy
A köpcössel együtt, engem meg otthagy
Egyedül a hajnal derengő
Farkasvakságában.

Én meg apránként addig mocorgok,
Dörzsölöm a hátam, amíg sikerül
Kiegyenesednem a jeges szobában.
Mint egy bogár, roppant kicsinek
Érzem magam. Az ablakhoz vánszorgok. 
Odakint a kelő napból, mint lőtt sebből, 
Vörösen csordul a fény ki az utca kövére.


André Ferenc (1992, Csíkszereda) költő, slammer, műfordító. Az Erdélyi Híradó Kiadónál megjelenő Hervay Könyvek sorozat társszerkesztője, a Versum szerkesztője. A Fiatal Írók Szövetsége, az Erdélyi Magyar Írók Ligája, a Romániai Írók Szövetsége tagja. A Bretter György Irodalmi Kör volt elnöke (2014‒2018), a kolozsvári Helikon folyóirat volt szerkesztője (2016‒2019). Az elmúlt 8 évben több, mint 150 irodalmi est és slam rendezvény szervezésében vett részt. 25 román költő verseit fordította magyarra. Számos irodalmi rendezvényen és fesztiválon vett részt, többek között az Istanbul Offline Poetry fesztiválon (2018), a Brassói Európai Költészeti Biennálé (2019), az aradi Discuția Secretă fesztivál (2018), valamint a Kolozsvári Kikötő (2016‒2019). Irodalomelmélet szemináriumokat tart a Babeș-Bolyai Tudományegyetemen. Számos folyóiratban és antológiában jelen van, verseit eddig román, angol és török nyelvre fordították. Eddig két kötete jelent meg, a Bújócskaverseny (Koinónia, Kolozsvár, 2020), valamint a szótagadó (Jelenkor, Budapest, 2018), utóbbiért elnyerte a JAK és az Írók Boltja könyvösztöndíját, valamint a Romániai Írók Szövetsége debüt-díját. Jelenleg a MasterCard Alkotótárs ösztöndíjasa. Nem tud biciklizni.

A PesText világirodalmi fesztivál 2021-es, „Buborék” hívószóra kiírt irodalmi pályázatán, a zsűri döntése alapján a szakmai díjat André Ferenc Foszfor és verejték című alkotása nyerte. Ahogy ezt a verset, úgy a másik tíz döntős művet is a SZIFONline-on olvashatjátok elsőként. Július 26-tól augusztus 20-ig szavazni is lehet arra, hogy melyik pályázó nyerje a közönségdíjat.