Kezdd inkább nálunk ezt az évet / Tőzegen jársz itt, apró, illattalan / mocsárvirágokon Áttetsző méregbuborékok / buggyannak ki a lépteid nyomán kettétört / lágyszárakból Észre sem veszed őket, / csak ha a nedves földig lehajolsz, / és hagyod, hogy mérgei meggyilkoljanak / a testedben minden evilági bajt

Akarsz-e néma, üres szívvel érni / a mélységbe le, és feljebb nem nézni, / hogy a körúton járkál a december, / s a kedvesed félénk, sírni nem mer, / ki térdre rogy a hiány súlya alatt?

Temesd bőröm alá a titkaid, vénáimra vésd / a bűneid, aztán a zuhanás, koncentrikus / körökön át, holdak és bolygók szabásmintáiba. / Ahol meteorok lyukasztják az eget, / ott millió a villanás, de jórészt szemfény- / vesztés.

A fejesek. A kihagyott helyzetek miatti bosszúság. / Az edzői utasítások. A testcselek. / A kapufán csattanó lövés hangja. / Az a pár darab üzemben hagyott reflektor, / ahogy bevilágítja a tizenhatos területét. / Majd a biciklizés hazafelé. A sugárúton / a villámsújtotta fák.

Tüdejében félelem szűkült, amit idefele a vonat zakatolása csak egyre erősített, / De most testének melegében egy pillanatra fellágyult minden: / A csillagok rideg tekintetei elhalványultak, / És lehámlott róluk az elégetett fák vöröse.

trónfosztott szűz távolodik / már mint a valóság, hajnal / ban bartók bélával táncol az / árnyék, krízis a népdalban nép / és dal szárnyaszegetten, leplezi / leplét álma a fénynek minda / zonáltal, bántja szabó lőrin / cet járma a társadalomnak, / nincs többé bosszú és áldott / hála se nincs már, látszat lát / tat szemmel törvényt írni / a télről, mégse lehet nyáron / mert nincs hó zongora mellett